Abandoned /Jikook ff./

62. rész

Jimin szemszög

- Szóval... hogy telt neked ez a két hónap? – kérdezte anya, miközben megkeverte a kávéját. Miután kiölelgettük magunkat, és nekem is sikerült felfognom, hogy tényleg itt van a családom, eljöttünk egy közeli kávézóba, hogy beszélgessünk egy kicsit. Eleinte kellemetlen volt kicsit a szituáció, mert ugyebár nem túl boldogan váltunk el, és nem is beszéltünk a dolgokról, de aztán anyaék meséltek néhány dolgot, és feloldódott a hangulat.

- Őszintén? Nagyon szarul – mosolyodtam el egy kicsit, miközben én is a kávémban lévő kanállal babráltam. – Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz minden. Az első két hétben még nem volt probléma, elvoltam a szobatársammal Hyunjinnal, meg Minjaevel, és elterelte a figyelmemet az, hogy megismerjem a várost meg megtanuljak angolul. Aztán elkezdődött az egyetem, amit egyébként nagyon szeretek, de idővel sokkal jobban előjött az, hogy tök egyedül vagyok. Nem is beszéltem veletek, talán csak Jeonggukkal egyszer-kétszer, és így Hyunjinen és Taehyungon kívül nem volt senkim. Taehyungot egy buliban ismertem meg, ő is koreai és három évvel idősebb, mint én, de tök jól kijövünk. Szóval azért volt rendesen honvágyam, és miután Taehyung is belém beszélte, hogy rosszul döntöttem, még rosszabb lett – magyaráztam.

- Miért nem kerestél akkor minket? – kérdezte apa, mire én csak megrántottam a vállamat.

- Nem tudom. Azt hiszem, hogy talán féltem attól, hogy haragszotok rám meg ilyesmi – mondtam.

- Egyáltalán nem haragudtunk rád, hanem inkább magunkra. Nem lett volna szabad ezt tennünk veletek, mert láthatóan így csak mindketten szenvedtek. Csak annyira féltünk attól, hogy elveszítjük Jeonggukot, hogy nem gondolkodtunk rendesen. Sajnáljuk, hogy ezt tettük, és azokat is, amiket neked mondtunk – mondta anya szomorúan, én pedig hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Örültem neki, és jól esett, hogy anyáék bocsánatot kértek, mert tudom, hogy anya komolyan gondolta ezt a bocsánatkérést, de van valami, amivel nem tudom, hogy mit kezdjek. Mégpedig Jeongguk. Én bármikor képes lennék vele újrakezdeni, vagy folytatni a kapcsolatunkat, mert nagyon hiányzik az életemből, de nem tudom, hogy ő hogy van vele. Teljesen megérteném, ha ezek után ő azt mondaná, hogy nem akarja folytatni, mert megbántottam, és nem bízik bennem, de én azért reménykedem abban, hogy Jeongguk szerelme nem múlt el ilyen gyorsan.

- Egyáltalán nem haragszom. Akkor sem haragudtam, csak csalódott voltam, hogy meg sem hallgattatok minket, és nem számított semmit sem a véleményünk – válaszoltam végül.

- Igazad van, meg kellett volna hallgatnunk titeket, és együtt kellett volna megbeszélnünk mindent. De most már azt hiszem, hogy nyitottak vagyunk Siyeonnal a dolgokra, szóval ha gondoljátok, akkor megbeszélhetnénk, hogy mi legyen – szólt közbe apa mosolyogva, én pedig ekkor felpillantottam Jeonggukra, aki ugyanúgy engem nézett. Nem tudtam semmit sem kiolvasni a tekintetéből, pedig két hónappal ezelőtt még olyan volt számomra Jeongguk nézése, mint egy nyitott könyv. De most nem tudtam volna biztosra megmondani, hogy mit gondol.

- Szerintem ahhoz előbb kettőnknek kellene beszélnünk – nyögtem ki végül, és anyáékra néztem.

- Igaz, előbb nektek kell megbeszélnetek, hogy mi legyen – helyeselt anya. – Akkor esetleg visszamenjünk a hotelbe, és beszéltek ott? Jeongguk úgyis kétágyas szobában van, ha akarsz, ott tudsz te is aludni – javasolta anya, és már fel is állt az asztaltól.

- Ha Jeonggukot nem zavarja, akkor szívesen ott alszom – mosolyodtam el.

- Engem nem zavar – mondta Jeongguk halkan, és közben ő is felállt az asztaltól, hogy menjünk.

Mielőtt a hotelbe mentünk volna, visszamentünk a kollégiumba, hogy pár cuccot összeszedjek magamnak, és ha már ott voltunk, anyáék is körül néztek a szobámban, amit Hyunjinnal együtt birtoklunk. Persze amíg pakoltam, anya nem bírta ki, hogy ne nézzen körbe mindent, és meg is jegyezte, hogy úgy néz ki a szoba, mintha két hónapja porszívóztam volna. Persze Hyunjin nem bírta befogni a száját, és elmondta, hogy nem is porszívóztam két hónapja, csak ő csinálta néha, és ezért kaptam is egy fejmosást, hogy nem erre tanítottak. Nyilván nem erre tanítottak, de azért kicsit más a helyzet, ha az ember egyedül él, és nem noszogatja senki, hogy csinálja már meg...