Abandoned /Jikook ff./

43. rész

Jeongguk szemszög

- Szóval... Azért félsz ennyire most, mert véletlen a szüleidnek hívtad őket? – kérdezte Dr. Choi, miután lemeséltem neki a szituációt.

- Igen – bólintottam egy határozottat, és közben egy pillanatra sem engedtem el Dantet, hanem végig a puha szőrét simogattam. Dr. Choi eléggé meglepődött azon, hogy őt is magammal hoztam, de mivel ki sem mozdul az ölemből, ezért nem volt ellenére az, hogy velem maradjon. Próbálná meg elvenni, addig élne...

- Feleslegesen pánikolsz emiatt – sóhajtott nagyot a hölgy, miközben elővette a füzetét az asztala fiókjából. – Amiket eddig elmeséltél a családról, és az alapján, amit én is tapasztaltam, amikor beszélgettem velük, szerintem pezsgőt bontanának szívük szerint, amiért a szüleidnek hívtad őket – folytatta.

- De ők nem a szüleim, miért örülnének annak, ha egy idegen gyerek a szüleinek hívná őket? – kérdeztem értetlenül.

- Jeongguk... Ők nem úgy gondolnak rád, mint egy idegen gyerekre. Szerintem már a második találkozásotok óta a fiúkként kezelnek téged, és te is mondtad, hogy többször is mondta már Siyeon ezt neked – magyarázta Dr. Choi.

- Jó, de akkor is... fura ez a helyzet – húztam összébb magamat egy kicsit.

- Persze, hogy az. De nem tettél semmi rosszat, nem bántottad meg őket, sőt, tudod milyen örömet okoztál nekik? – mosolyodott el Dr. Choi.

- Nem tudom, mert bocsánatot kértem, aztán elmentem a szobámba, és fél négyig ki sem jöttem – mondtam, mire Dr. Choi csak megrázta a fejét.

- Nem menekülhetsz el folyton a problémák elől Jeongguk. Lehet, hogy a szobád és a kiskutyád menedéket nyújt neked, de attól még a problémák ugyanúgy megmaradnak – magyarázta a hölgy, és be kellett látnom, hogy igaza volt. Bármikor bármi történt, én egyből a szobámba menekültem, és nem engedtem be senkit sem.

- Nekem csak az a bajom... hogy ön belém magyarázta azt, hogy szeressem őket, és rájöttem, hogy tényleg szeretem őket. De mi lesz egy hónap múlva, amikor vége lesz a nyárnak, és vissza kell mennem az otthonba? Tudja, milyen rossz érzés lesz két és fél itt eltöltött hónap után oda visszamenni, és újra megszokni azt, hogy egyedül vagyok, hogy nem kapok jó éjt puszit Siyeontól, és, hogy nem érezhetem Jimin közelségét minden egyes nap? – soroltam neki a dolgokat csalódottan, ám a végén kicsit megijedtem, mert Jimint is megemlítettem, pedig megbeszéltük Jiminnel, hogy senkinek sem mondunk semmit sem kettőnkről.

- Ez az, amiről beszélned kell velük. Mondd el nekik ugyanezt, mint nekem, mert biztosan meg fogják érteni, hogy mi a problémád – javasolta Dr. Choi egy kis csend után.

- De ez úgy fog hangzani, mintha mindenképp itt akarnék maradni – mondtam.

- Miért, nem akarsz? – kérdezte Dr. Choi felhúzott szemöldökkel.

- De igen, nagyon szeretnék, de ez olyan... rámenős és illetlen. Nem kérhetem őket arra, hogy fogadjanak örökbe – magyaráztam a problémámat.

- Akkor kérdezd csak azt, hogy mi lesz, ha vége lesz a nyárnak, mert te nagyon szeretsz itt lenni, és aggódsz, hogy nem fogsz velük többet találkozni – mondta Dr. Choi.

- Jó, ez talán nem lesz olyan kellemetlen és pofátlan – sóhajtottam nagyot, bár még így is remegtem, ha belegondoltam, hogy beszélnem kell erről Jimin szüleivel.

- Most pedig, beszéljünk arról, hogy hogy telt az estéd – váltott témát Dr. Choi hirtelen, és mindent tudóan mosolyogott.

- Hát... bulizni voltunk Jiminnel, ennyi elég? – kérdeztem zavartan, ugyanis nem volt kedvem részletezni a dolgokat.