Abandoned /Jikook ff./

23. rész

Jeongguk szemszög

Hétfőn reggel Mijooval lenyomtunk egy kisebb veszekedést amiatt, hogy menjek-e iskolába, vagy ne. Ő persze azt mondta, hogy ne, mert az állapotomat tekintve csak szenvedés lenne, amiben igaza is van, de így is annyira le vagyok maradva matekból, hogy egy mukkot sem értek belőle. Csak a Jimin által szerzett ötösöm meg egy hármasom tart életben, de ha még több egyest szerzek, akkor meg fogok bukni, azt meg nem kellene.

Végül az lett, amit én akartam, és Mijoo elvitt iskolába, de rám adott egy nagy kapucnis pulcsit, aminek a kapucniját jól a fejembe kellett húznom, és a nyakam köré még egy sálat is kötött, hogy apa kéznyomai ne látszódjanak. Én mondjuk nem értettem, hogy mi ez a sok óvintézkedés, mert az osztálytársaim tisztában vannak vele, hogy az otthonban néha megvernek. Jó, ez most kicsit durvább, mert mindkét szemem körül teljesen lila volt, a szemöldökömet egy jó nagy sebtapasz takarta, és a pulcsiból kilátszódó kézfejeim is tiszta kékek-zöldek voltak. Komolyan nem volt olyan testrészem, ami ne lett volna teli zúzódásokkal, így tényleg úgy néztem ki, mint egy zombi. De még ez sem kifogás arra, hogy ne menjek iskolába, mert inkább szenvedek most egy kicsit, minthogy megbukjak, és egész nyáron a matekkal kelljen szenvednem.

- Ne vedd le a kapucnidat, még akkor se, ha tanár kéri, és ne nagyon beszélj senkivel a suliban! – adta ki az utasításokat Mijoo, mielőtt kiszálltam az autóból.

- Nincsenek is barátaim, kivel beszélnék? – mosolyodtam el egy kicsit, de Mijoonak nem igazán tetszett ez a válasz.

- Nem akarsz inkább visszajönni velem az otthonba? Nagyon rosszul nézel ki – sóhajtott nagyot Mijoo.

- Nem, muszáj bemennem! De ne aggódj, nem lesz semmi baj – mondtam neki mosolyogva, majd kinyitottam az autó ajtaját, és kiszálltam. Mijoo csak szomorú arccal nézte ezt végig, és a szemeivel szinte könyörgött, hogy ne menjek, de muszáj. Nem ronthatok még ennél is többet.

Az iskolába belépve egyből lefejtettem magamról a sálat, mert már május vége van, és majdnem megsültem. A pulcsit és a kapucnit magamon hagytam, annak ellenére, hogy rohadtul melegem volt, és lehajtott fejjel sétáltam el egészen a szekrényemig. Ahogy sejtettem, senki még csak le sem szarta, hogy beléptem az iskolába, mert szinte mindenki átnéz rajtam. Különösebb problémájuk nincs velem szerintem, egyszerűen csak unalmas vagyok, és ennyi. Az osztályban néha odaszólnak nekem, piszkálnak, mert otthonban lakom, de sosem esnek túlzásokba. Ha piszkálnak, sem vagyok érdekes, mert nem szólok vissza, csak csendben megvárom, amíg megunnak, és akkor befejezik. Olyannal nem lehet szórakozni, aki halál nyugodt, és még csak le sem szarja a beszólásokat.

Őszintén meg voltam lepve, mikor már öt órám lement, és még egyik tanár sem szólt rám a kapucni miatt. A sapkát is le szokták vetetni velünk, mert, hogy illetlen épületben sapkát viselni, ezért tényleg meglepő volt, hogy békén hagytak. Ami viszont kicsit sem nyugtatott meg, az az volt hogy a hatodik órám matek. Egyből újra előjött a gyomorgörcsöm, ha még a bordáim és a sebeim fájdalma nem lett volna elég, és tudtam, hogy ezt az órát nagyon meg fogom szívni, mert ismét nincs házi feladatom. Nem tudtam megcsinálni a házi feladatomat, mert nem is értettem, de amúgy is elég ramaty állapotban voltam egész hétvégén.

- Osztály vigyázz! – sétált be a terembe Seo tanár úr pontban akkor, mikor becsengettek. Nekem már ez a felállás dolog is nehézséget okozott, mert nagyon fájtak a bordáim, így beletelt pár másodpercbe, mire kiegyenesedtem, de továbbra is a földet bámultam. Jelentés után leülhettünk, de én voltam az utolsó, akinek ez sikerült, így biztos magamra vontam mindenki figyelmét ismét. – Na, akkor lássuk csak, kinek nincs házi feladata? – kérdezte szokásosan a férfi, és az asztal sarkán ülve nyitotta ki a noteszát. Természetesen feltettem a kezemet, mert jobb előre szólni, mintha óra közben derülne ki. Határozottan nem volt kellemes ez a mozdulat, mert az összes zúzódásom és sebem húzódott, így reméltem, hogy hamar beír engem, és letehetem a kezemet. – Nocsak, ki lapul a kapucni alatt? Csak nem Jeongguk? – hallottam meg Seo tanár úr hangját, és tudtam, hogy ő már most nagyon élvezi ezt a helyzetet. – Vedd csak le azt a kapucnit, illetlenség, hogy rajtad van. Sőt, május vége van, minek rád az a pulcsi? Nem bújhatsz el abban, akkor is ki kell jönnöd a táblához – mondta a férfi, én pedig annyira féltem tőle, hogy el is kezdtem kibújni a pulóveremből. Minden egyes mozdulat fájt, és a bordám úgy benyilallt, hogy azt hittem elbőgöm magamat. De végül nagy nehezen leszenvedtem magamról, és ahogy felpillantottam, Seo tanár úr arca nem volt olyan vidám. – Gyere ki a táblához – rázta meg a fejét egy kicsit, én pedig elindultam kifelé. Menet közben végig a bordáimat szorongattam, mert reméltem, hogy ettől jobb lesz, de nem lett jobb. Nem hiszem el, hogy nem tudott volna csak beírni egy házi feladat hiányt.