Abandoned /Jikook ff./

37. rész

Jimin szemszög

Jeongguk a reggeli után teljesen felszívódott. Nem segített anyának pakolni és mosogatni, mint ahogy általában szokott, nem kérdezte meg, hogy van-e valami program mára, vagy, hogy esetleg nézhet-e a tévét a nappaliban; csak fogta magát, bement a szobájába, és azóta se láttuk. Vagyis de, ebédelni kijött, de azután is csak visszaosont a szobájába, és ennyi. Ebéd közben sem beszélt, ugyanolyan morcos volt, mint reggel, és anyáékkal jobbnak láttuk, ha békén hagyjuk ma, mert nagyon bal lábbal kelt fel. Fura volt, mert már megszoktuk, hogy Jeongguk mindig mosolygott, kicsattant az örömtől, most pedig szerintem beszólna nekem, ha megkérdezném, hogy kér-e vacsorát. Nem azt mondom, hogy ez baj, mert mindenkinek lehet rossz napja, csak rossz előérzetem van. Jeongguk nem szokott ilyen lenni, bár őszintén szólva, nem tudjuk, hogy milyen igazából.

- Megkérdezed, hogy mit kér vacsorára? – kérdezte anya estefelé, mikor hármasban néztünk tévét a nappaliban, Jeongguk nélkül.

- Ha kiabálást hallotok, vagy valami szokatlant észleltek, akkor légyszi mentsetek meg – sóhajtottam nagyot, miközben felálltam a kanapéról. Anya és apa csak elkuncogta magát, de megnyugtattak, hogy utánam jönnek, ha baj van, én pedig elindultam Jeongguk szobája felé. Fejben azért elmondtam egy imát, pedig nem is vagyok vallásos, de ki tudja, hogy Jeongguk ilyen feldúlt állapotban mire képes. Basszus, miért félek egy tizenhat évestől?

Jeongguk ajtaja elé érve vettem egy nagy levegőt, és jó hangosan kopogtam kettőt, de nem érkezett rá válasz. Megpróbáltam még egyszer, de ekkor sem kaptam választ, ezért óvatosan benyitottam, és bekukucskáltam. Jeongguk háttal állt nekem, a festőállvány előtt, egyik kezében a paletta volt, másik kezében egy ecset, a vásznon egy nagy fekete paca volt, fülében pedig valami zene szólhatott, ugyanis láttam, ahogy a fülhallgató madzagja a telefonjától a füléig ér. Valószínűleg ezért nem hallotta, hogy kopogtam, de így meg fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mert nem akartam megijeszteni, és vagy betolakodni a szobájába engedély nélkül.

- Mit szeretnél? – szólalt meg Jeongguk teljesen váratlanul, engem pedig a szívbaj kerülgetett, és nem értettem, hogy honnan tudja, hogy ott vagyok. Van valami titkos hátsó szeme is? – Igazán megtanulhatnád már, hogy az ablakok tükröződnek. Hányszor játsszuk még ezt el? Elvileg zseni vagy - folytatta Jeongguk, én pedig csak ekkor realizáltam, hogy tényleg az udvarra néző ablak előtt állunk. Komolyan nem hiszem el magamat...

- Anya kérdezi, hogy mit kérsz vacsorára – mondtam, miközben Jeongguk festményét próbáltam értelmezni, de semmi mást nem láttam, csak egy nagy, sötét pacát.

- Csak egy kis pirítóst – mondta Jeongguk, és közben letette az ecsetet meg a palettát a kezéből, és kivette a fülhallgatót a füléből.

- Még mindig ilyen morci vagy? – kérdeztem tőle.

- Mint látod – bólintott Jeongguk, miközben a kezét törölgette nedves törlőkendőbe, hogy leszedje a festéket a kezéről.

- Mi bajod van, menstruálsz? – nevettem el magamat egy kicsit, hogy oldjam Jeongguk feszültségét.

- Ez egy eléggé szexista kérdés volt. Attól még, hogy egy nő menstruál, semmivel sem kevesebb, mint mi, ez nem egy olyan dolog, amivel viccelődni kellene, és nem arra kellene egyből asszociálni, mikor egy nőnek rossz kedve van, hogy éppen megvan neki. Ja, és mindenek felett, én férfi vagyok, de ezt te is tudod, hiszen láttál már meztelenül – fejezte be Jeongguk a kis monológját, ami nem kicsit lepett meg.

- Jól van, sajnálom, csak gondoltam feldobom valamivel a hangulatot – sóhajtottam nagyot. – De elmondanád, hogy miért van egész nap ilyen rossz kedved? Biztos van oka – kérdeztem, miközben leültem az ágyára.