Abandoned /Jikook ff./

14. rész

Jeongguk szemszög

- Sikerült bepótolnod mindent? – kérdezte kedvesen Siyeon, mikor visszavittem neki a laptopját, amit kölcsönadott nekem. Jimin hamar kész lett a házi feladataival a könyvtárban, amit nem csodálok, mert egy zseni, de én sajnos nem tudtam ilyen gyorsan haladni, ezért még itthon is folytattam. Jimin mióta hazajöttünk a szobájában van, és igazából meg sem próbáltunk bemenni hozzá, mert nem hinném, hogy most szívesen látna minket. Wooyoung eléggé csúnyán elbánt vele, és még nekem is rosszul esett, amit csinált, pedig nekem aztán az ég egy adta világon semmi közöm nincs hozzá.

- Igen, köszönöm szépen! – mosolyodtam el, majd kicsit meghajoltam, miután visszaadtam a laptopot.

- Nem tudod véletlen... Hogy mi történt Jimin és Wooyoung között? Jimin már nem érzett iránta semmit, most mégis nagyon maga alatt van, és nem értem, hogy miért – elmélkedett Siyeon, én pedig nem tudtam, hogy el szabad-e mondanom, vagy sem. De ő Jimin anyukája, joga van tudni, hogy miért ilyen szomorú a fia.

- Jimin mikor kimondta, hogy szakítani akar, Wooyoung válasza annyi volt, hogy oké – meséltem el nagy vonalakban a történteket. – Úgy viselkedett, mint aki meg sem hallotta, hogy Jimin mit mondott. De ne mondd el neki, hogy elmondtam! – kértem egyből.

- Szegény kisfiam... Egyáltalán nem érdemelte ezt. Az a srác meg is csalta, és még ilyen csúnyán is viselkedett - sóhajtott nagyot Siyeon. – Nincs kedved velem sütit sütni? Megcsinálhatnánk Jimin kedvenc sütijét, hátha kicsit jobb kedve lenne – dobta fel az ötletet.

- De, persze! – mosolyodtam el. Természetesen van kedvem süteményt sütni, mert bármit megtennék azért, hogy Jiminnek jobb kedve legyen. Igaz, még nem felejtettem el a kijelentését, miszerint nem fog többet összejönni fiatalabbal és szűzzel, de most félre kell tennem a csalódottságomat, mert ennyivel tartozom neki azok után, amiket értem tett. Meg hát, szimplán kedvességből is megtenném, nem kell ahhoz semmit éreznem iránta, hogy jó fej legyek.

- És mondd csak Jeongguk – kezdett bele Siyeon, miközben Jimin kedvenc rizssütijét készítettük. – A szüleiddel szoktál találkozni? – kérdezte.

- Néha. Talán félévente egy hétvégére haza megyek. Mindig részegek vagy éppen be vannak drogozva, én pedig nem vagyok arra kíváncsi – meséltem.

- És a szüleid nem gondolkodtak azon, hogy lemondjanak rólad? – kérdezősködött tovább, én pedig megálltam a munkálatokban. Semmi érzelem nem fűz a szüleimhez, egyszerűen undorodom tőlük, mégis kicsit fura érzésem támadt, mikor szóba került, hogy lemondjanak rólam. Persze tudom, hogy ez lehet jobb lenne, és esetleg valaki örökbe tudna fogadni, de nem tudom, hogy mennyire tudnék egy teljesen új közegbe beilleszkedni, és vadidegen emberekkel együtt élni. Meg így legalább belül mélyen még bennem van az érzés, hogy nem vagyok árva, és vannak szüleim.

- Nem hiszem. Lehet, hogy nincs szükségük rám, de a pénzre, amit utánam kapnak, arra viszont igen – magyaráztam.

- Jeongguk szívem, nem akarlak elkeseríteni, de utánad nagyon kevés pénzt kaphatnak. Egyedüli gyerek vagy, mind a két szülőd „nevel", így már alapjáraton a legkevesebb pénzt kapják, plusz még otthonban is élsz, így biztos, hogy megfeleződik a pénz, és az otthonnak megy az egyik fele – számolgatott Siyeon, én pedig egyre rosszabbul éreztem magamat. Tudtam, hogy csak egy teher vagyok a szüleim számára, de, hogy ilyen kevés pénzért nem képesek lemondani rólam, hogy jobb lehessen az életem... Tényleg undorító, hogy pár üveg extra alkoholért hagynak szenvedni engem.

- Ez van, nem tudok mit tenni ellene – motyogtam halkan, ugyanis minden életkedvem elment.

- Sajnálom Jeongguk – sóhajtott nagyot Siyeon, majd abbahagyta a süti gyártást, és szorosan átölelt engem. – Tényleg nagyon sajnálom! – mondta Siyeon, és közben a hajamat simogatta.