Abandoned /Jikook ff./

4. rész

Jimin szemszög

Eléggé hamar eljött az a bizonyos reggel hat óra, mikor is Mijoo berontott a szobánkba, elhúzta a sötétítőfüggönyöket, és közölte velünk, hogy van tizenöt percünk összeszedni magunkat. Nos, azt hittem, hogy viccel ezzel a tizenöt perccel, de mikor negyed hétkor visszajött, és az alsónadrágban lévő lényemmel találkozott... Rájöttem, hogy ez halálosan komoly volt, és tényleg kész kellett volna lennünk negyedre. De hamar összekaptuk magunkat, és húszkor már a konyhában voltunk. Csak annyi volt a dolgunk, hogy a felszeletelt kenyereket bele rakjuk a kis kosarakba és kivigyük a gyerekeknek az asztalra, kirakjuk tányérokra a felvágottakat és vajat, meg kést rakni minden asztalra. Ez nem volt túl bonyolult, szóval egészen túlélhető volt. Mikor már az utolsó csoport - azaz a legidősebbek - evett, akkor mi is leülhettünk megreggelizni, és közben mindenkit beosztottak egy itt élő gyerek mellé, akivel a héten iskolába kell járnia meg minden egyéb. Nekem már meg volt, hogy Jeongguk a párom, szóval én tök nyugodtan falatoztam, és nem izgultam azért, hogy kihez kerülök.

- Jimin, nekünk lassan indulnunk kellene – jött oda mellém Jeongguk, mikor is már befejeztük a reggelit, de még a többiekkel az asztalnál beszélgettünk.

- Még el kell mosogatnunk, de szerintem fél nyolcra végzünk – mondtam neki.

- Az nem jó, legkésőbb öt perc múlva el kell indulnunk, mert fél óra gyalog az út a suliba – magyarázta Jeongguk.

- Fél óra? És a többieknek nem annyi? – néztem rá zavartan, ugyanis a többieket nem siettették.

- Én máshová járok, mint a többiek, és az kicsit messzebb van – mondta Jeongguk, én pedig egy bólintással jeleztem neki, hogy mindjárt indulhatunk, majd közöltem Seonghwaval, hogy mennem kell. Egy gyors pacsi után felszaladtam a szobánkba a telefonomért, a pulcsimért meg a hátizsákomért, és pontban negyed nyolckor már lent is voltam a portánál, ahol Jeongguk már várt engem iskolatáskával a hátán. – Mehetünk? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam csak egyet.

- Te miért jársz másik iskolába, mint a többiek? – kérdeztem séta közben.

- Mert én művészeti suliba járok, ők pedig sima gimibe meg középiskolába – mondta. – Tudod, rajz meg festészet – folytatta.

- Akkor te ilyen művészlélek vagy? – kérdeztem meglepetten, mire ő elnevette magát.

- Mondhatjuk így is – bólintott mosolyogva. Éppen akartam volna kérdezni valamit még Jeongguktól, de a telefonom rezegni kezdett a farzsebemben, ezért nagyot sóhajtva elővettem, és megnéztem, hogy ki keres. Szabályosan felmordultam, mikor megláttam Wooyoung nevét a kijelzőn, mert hiába csúnya dolog ezt mondani, de most a hátam közepére sem kívántam őt. – Mi az? – kíváncsiskodott Jeongguk.

- Nincs kedvem felvenni – mondtam szenvedve, ugyanis mégiscsak fel kellene vennem, mert azért a barátomról van szó, akivel tegnap reggel óta nem beszéltem.

- Akkor ne vedd fel – rántott vállat Jeongguk.

- Muszáj lesz – sóhajtottam ismét egy nagyot, majd előszedve a legkedvesebb énemet, felvettem.

- Szia! – szólt bele Wooyoung aranyosan, és hirtelen el is szégyelltem magamat, hogy nem akartam felvenni. Szeretem ezt a bolondot...

- Jó reggelt! – köszöntem vissza neki már mosolyogva.

- Minden oké? Élsz még? – kérdezősködött Wooyoung

- Persze, hogy élek még. Csak tegnap nagyon elfoglaltak voltunk, ezért nem tudtalak keresni – magyaráztam. Kicsit szarul éreztem magamat, ugyanis egyáltalán nem volt mozgalmas a tegnapi napunk, csupán csak nem volt kedvem felhívni őt.

- Értem. És mit csináltok majd ma? – kérdezte.

- Ma az egyik itt élő sráccal megyek suliba, meg úgy egész héten ez lesz – mondtam, miközben Jeonggukra pillantottam, és rámosolyogtam.

- Sráccal? – kérdezte Wooyoung, és már egyből tudtam, hogy ebből egy féltékenységi roham lesz.

- Igen – adtam rövid választ.

- Helyes? Nem is, inkább úgy kérdezem, hogy helyesebb nálam? – kezdett bele.

- Wooyoung, kérlek, fejezd ezt be! Sőt, el se kezd! Már vagy ezerszer elmondtam neked, hogy nekem te vagy a leghelyesebb, és másra rá sem nézek – sóhajtottam nagyot.

- Persze, de nem vagyok ott, honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – folytatta a drámázást.

- Most leteszem, oké? – kérdeztem idegesen.

- Park Jimin, ha most leteszed, akkor esküszöm, hogy... - állt neki fenyegetőzni, de én a szavába vágtam.

- Szia! – mondtam neki mérgesen, majd kinyomtam a hívást. Elegem van abból, hogy ennyire gyerekesen viselkedik, és nem bízik bennem. Nem is értem, hogy miért jöttem össze egy nálamnál egy évvel fiatalabbal... Túl gyerek még.

- Ki volt az, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg Jeongguk halkan.

- Wooyoung, a barátom – mondtam, ugyanis én mindig felvállalom, hogy meleg vagyok, ha arra kerül a sor.

- Te is meleg vagy? – nézett rám meglepetten a fiú.

- Miért, ki az még? – kérdeztem zavartan.

- Senki. Nem érdekes – vágta rá hirtelen, majd elfordította rólam a tekintetét, és az utat kezdte nézni. 

Mivel Jeongguk ezután szinte teljesen megnémult, ezért csak néma csendben sétáltunk egymás mellett. Sosem szoktam gyalog iskolába menni, hanem mindig autóval, de olyan kellemes volt ebben a jó időben sétálni és a madarak csicsergését hallgatni, hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ezek után otthon is gyalog fogok suliba menni.

- Túl nagy a csend, és én ezt nem bírom - szólaltam meg pár perc után, mert komolyan elviselhetetlen volt, hogy semmi hangzavar nem volt. Otthon sosincs csend, hiszen nagy a forgalom és rengeteg autó van mindig az utakon, de itt... Valami Isten háta mögötti utcában sétáltunk, és tökre nyugodt volt minden.

- Akkor beszélgessünk - mosolyodott el Jeongguk.

- Van testvéred? - kérdeztem tőle, ugyanis ez valóban érdekelt.

- Nem, de nem bánom. Elég, ha egy gyerek szenved a szüleim miatt, nem kell többnek - morogta a fiú, és megint szarul éreztem magamat, hogy kellemetlen témába nyúltam. - És neked? - nézett rám halványan mosolyogva.

- Van egy öcsém. Két évvel fiatalabb mint én, és Jihyun a neve - mosolyodtam el, ahogy a testvéremre gondoltam. Egyszerűen képtelen vagyok múlt időben beszélni róla, még akkor is, ha úgy lenne a helyes. A mai napig magam előtt látom a hatalmas mosolyát, hallom az aranyos hangját és nevetését, és érzem a mindenen segítő ölelését a testem körül. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá, de én örülök neki, hogy ilyen sokat gondolok rá.

- Az tök jó lehet. Biztos sok mindent csináltok együtt meg ilyenek. A szüleim miatt sosem akartam testvért, de azért sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék egyedül - elmélkedett Jeongguk mellettem sétálva.

- Igen, egy testvér a lehető legjobb dolog, amit egy gyerek kaphat - motyogtam, és most kivételesen miattam állt be a csend, és nem Jeongguk miatt. Egyszerűen ha erről van szó, mindig összeszorul a szívem, és a sírás kerülget. Mindig csak arra tudok gondolni, hogy Jihyun túl fiatal volt még, nem szabadott volna ennek megtörténnie, és, hogy minden az én hibám.

2021.11.21.