Abandoned /Jikook ff./

8. rész

Jeongguk szemszög

Jiminnel szerintem már az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot. Eleinte nem nagyon foglalkoztatott a tény, hogy egész héten itt lesznek, de miután Jimin elkezdett nyitni felém és érdeklődni irántam, már igenis érdekelt és élveztem, hogy ilyen sokáig együtt leszünk. Jimin szerintem egy nagyon különleges fiú. Nem csak a hihetetlenül ritka zsenialitása miatt, hanem úgy az egész személyisége miatt is. Nem olyan, mint a mostani fiatalok többsége, nem arcoskodik, nem néz le minket azért, mert itt élünk, és még barátkozik is velem. Szerintem sosem volt még egyetlen barátom sem. Persze ha úgy volt, valakivel el tudtam beszélgetni, de ilyen, mint Jimin, még sosem volt. Négy nap alatt sikerült elérnie azt, hogy maximálisan megbízzak benne, és ragaszkodjak hozzá, ami nálam nagy szó. Sosem tudtam senkiben sem megbízni, ragaszkodni meg pláne nem akartam senkihez, mert nem akartam úgy pofára esni, mint a szüleimmel. Persze nem Jimin a megfelelő személy, akihez ragaszkodnom kellene, mert tudom, hogy két hét múlva mindennek vége lesz, de azt hiszem, hogy egy kicsit lehetek boldog, nem?

Csütörtök délutánra, azaz ma délutánra azt a feladatot kaptuk, hogy mutassuk be Jiminéknek a város ezen részét. Biztos, hogy mindenki a belvárosba viszi őket, vagy a nagy bevásárlóközpontba, de én úgy gondolom, hogy azt otthon is látnak. Én valami különleges helyre akartam vinni Jimint, valami olyan helyre, amit nem lát minden nap, és már volt is egy tökéletes ötletem.

- Hova fogunk menni? – kérdezte Jimin lelkesen, mikor a suliból sétáltunk ki ebéd után. A napok alatt Jimin felvette az én ráérős tempómat, így vagy háromnegyed óra volt, mire megebédeltünk, és mi voltunk az utolsók, akik kijöttek a menzáról, de senki nem szólt, hogy baj lenne. Örülök neki, hogy Jimin nem akar már mindenhová rohanni. Ő biztos hozzá van szokva otthon, de én sosem sietek sehová. Elvégre, hova siessek? Vissza az otthonba? Köszönöm szépen, de inkább maradok a suli zárásáig, minthogy oda siessek vissza.

- Majd meglátod. Nem akarom elmondani, mert akkor oda lesz a varázsa – mondtam neki, ő pedig csak bólintott egyet, hogy megértette.

Szerintem az út további részén nem nagyon beszélgettünk. Jimin a tájban gyönyörködött, mint mindig, amikor a suliba sétálunk. Mivel május eleje van, így már elkezdtek kivirágozni a fák, bokrok, meg mindenféle virágok, és Jimin teljesen úgy csinált, mintha még sosem látott volna ilyet. Aztán lehet, hogy csak nagyon szereti a természetet, ki tudja.

Már nem voltunk messze a helyszíntől, de mielőtt még bemehettünk volna az erdőbe, lefordultam jobbra, és egy kisbolt előtt álltam meg. Jimin kicsit értelmetlenül nézett rám, hogy most komolyan egy boltba hoztam-e őt, de garantálom, hogy megváltozik majd a véleménye, mikor bemegyünk.

- Oké, gondolom alsós korodban te is mindig ilyen kisboltokban szórtad el azt a kevés apródat, ami volt, igaz? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott egyet.

- Igen. Minden délután hazafelé az öcsémmel bementünk egy boltba, és mindenféle édességet vettünk – mosolyodott el Jimin az emlék hatására.

- Helyes! Akkor most készülj fel, hogy egy kész mennyországba hoztalak – mosolyodtam el én is, majd bementem a kisboltba. Jimin is követett engem, és amint körülnézett, teljesen elámult a dolgot láttán.

- Jézusom, tíz éve ettem utoljára ilyeneket! Már nem is lehet ezeket kapni a boltokban – mondta csillogó szemekkel, miközben a nekünk már retro édességeket nézegette.

- Válogass össze pár dolgot, a kasszánál várlak! – mondtam neki, ő pedig bólintott egyet, majd bele is mélyedt az édességek tanulmányozásába. Tudtam, hogy ez egy jó ötlet lesz...