Abandoned /Jikook ff./

52. rész

Jeongguk szemszög

Szerintem egész életemben nem sírtam annyit, mint ebben a két napban, pedig aztán a ramaty gyerekkorom miatt rengeteget itattam az egereket. Bosszantott Siyeon és Hyojun véleménye a kapcsolatunkról, és, hogy esélyt sem adtak elmesélni az egész történetet, de jelen helyzetben jobban aggasztott Jimin holléte. Hétfőn délután volt a veszekedés, mikor is Jimin elment itthonról, most pedig már szerda délelőtt van, de Jimin még mindig sehol. Semmi életjelet nem adott magáról, nem vette fel a telefont, akárhányszor hívtuk, és a temérdek üzenetre sem válaszolt, amit írtunk neki, de még csak meg sem nézte őket. Első éjszaka nem aggódtunk egyáltalán, mert sejtettük, hogy legkorábban majd hajnalban jön haza, mert elment inni, de nem jött haza. Vártunk rá egész nap, de azóta is semmi. Teljesen megértem, hogy miért ment el itthonról, és valószínűleg nekem is ez lett volna a reakcióm, ha az ő helyében lettem volna, de azért lassan két napja elment, és semmi hír róla. Értem, hogy nagyon megbántva érzi magát, és nem akar haza jönni, de gondolhatna arra, hogy van, aki aggódik érte. Többek között én, ugyanis basszus, két napja nem tudunk semmit róla, és hiába sejtem, hogy nincsen semmi baja, sose lehet tudni.

Ami Siyeont és Hyojunt illeti... Teljesen padlón vannak, főleg Siyeon. Abban a pillanatban megbánta, amit mondott, amikor kiszaladt a száján, és bocsánatot akart kérni Jimintől, de erre nyilván nem volt lehetősége, hiszen Jimin nagyon gyorsan távozott. Az igazat megvallva, én most Jiminnek adok igazat, akármennyire szeretem Siyeont is. Soha nem lett volna szabad azt mondania, még akkor sem, ha csak a düh beszélt belőle, mert ezzel Jiminnek olyan fájdalmat okozott valószínűleg, amit nehezen tud kiheverni. Nem Jimin hibája volt Jihyun halála, és ezt ők is tudják nagyon jól, hiszen négy éven keresztül ezt mondogatták Jiminnek, de most mindent elrontottak ezzel. Jól esik, hogy ennyire szeretnének engem örökbe fogadni, de inkább ne tegyék, ha ezzel Jiminnel ártanak. De már ártottak is, hiszen közölték velünk, hogy nem maradhatunk együtt, valamint a Jiminnek mondott dolgok is eléggé bántók voltak, így fogalmam sincs, hogy mi lesz.

Hétfő este óta szinte folyamatosan sírtam, és egy szót sem beszéltem Jimin szüleivel. Nem voltam rájuk kíváncsi, csalódott voltam, és azt akartam, hogy hagyjanak békén gondolkodni. Hiányzott Jimin, mert ő mindig nagyon jól látta a dolgokat, és a legrosszabb pillanatokban is meg tudott nyugtatni, de most egyedül Dante volt az, aki mellettem volt. De ő nem tud nekem jó érveket felhozni, hogy miért is lesz minden rendben, és miért nem kell pánikolni, hiszen ő csak egy kutya. Jimin mindig tudja, hogy mit kell mondania nekem, hogy megnyugodjak, és mivel nagyon intelligens, így mindig mindenre van egy megoldása, de most egyedül kellett azon agyalnom, hogy mi a fenét kellene csinálnunk. Szerintem Siyeon és Hyojun akkor sem engedné, hogy együtt legyünk, ha nem fogadnának örökbe, szóval tényleg tanácstalan vagyok. Én tényleg nem szeretném Jimint elengedni, mert ő olyan boldoggá tesz engem, mint még soha senki, és nem lennék képes vele úgy együtt élni, hogy nem vagyunk együtt.

- Jeongguk szívem... kijössz ebédelni? Egy napja nem láttalak enni, és tudom, hogy haragszol ránk, de enni attól még kell – kopogott be a szobámba Siyeon, mire én csak sóhajtottam egy nagyot, és kimásztam az ágyamból, ugyanis tudtam, hogy tényleg ennem kell valamit. Amikor kinyitottam az ajtót, Siyeon még mindig ott állt, és halványan rám mosolygott, miközben a hajamra simított, de látszott rajta, hogy nem volt igazi az a mosoly, és, hogy mióta Jimin elment, nem aludt rendesen.

Az ebédlő asztalnál szinte síri csend volt evés közben, csak az evőeszközök meg a tányérok csörgését, meg a szürcsögésünket lehetett hallani. Nekem nem volt semmi mondanivalóm nekik, mert valószínűleg úgy sem hallgatták volna meg, amit mondani akarok, Siyeon és Hyojun pedig túlságosan el voltak foglalva a saját gondolataikkal, hogy bármit is kérdezzenek tőlem.