Abandoned /Jikook ff./

54. rész

Jimin szemszög

Sajnos vagy nem sajnos, de eljött ez a nap is, amikor el kell búcsúznom a családtól és Koreától, és átrepülök a világ másik felére. Szomorú voltam, hogy elmegyek, de egyszerre boldog és izgatott is voltam. Szomorú voltam, mert itt kell hagynom Jeonggukot, meg a barátaimat és az iskolámat, de ezzel együtt megnyílik előttem egy teljesen új világ, és végre úgy élhetek, ahogy szeretnék. Nem kell majd attól szoronganom, hogy most éppen ki milyen szemmel néz rám, mi a véleményük rólam, mert senki az ég egy adta világon nem fog ismerni engem. Egy ismeretlen leszek, akivel senki sem fog foglalkozni, és hiába hangzik ez rosszul, de én erre vágyom. Persze minden jobb lenne, ha Jeongguk is jöhetne velem, de sajnos ez nem megoldható. De meg kellene értenie, hogy ezt nem önzőségből csinálom, és nem csak azért, hogy nekem jó legyen, hanem miatta is. Azt akarom, hogy tökéletes élete legyen, ne kelljen többet szenvednie, és ez csak úgy sikerülhet, ha anyáék örökbe fogadják. És hiába törődtek bele anyáék a kapcsolatunkba, tudom, hogy akkor is kellemetlenül érzik magukat, és az egész város erről pletykálna nagyjából. Jó, az egész város azért nem, mert Szöul egy elég nagy város, de a környezetünkben mindenhol mi lennénk a téma.

Jeongguk szerda este óta egy szót sem szólt hozzám, ma pedig vasárnap van. Többször is próbáltam vele kommunikálni, de miután megtudta, hogy anyáék beleegyeztek mindenbe, és aláírták a papírokat, még csak hallani sem akart rólam. Egész nap a szobájában gubbasztott, csak enni jött ki, mosdóba, meg Dantet sétáltatni, de ha hozzá szóltam, úgy csinált, mintha ott se lennék. Nagyon rosszul esett amit csinált, mert ezzel a viselkedéssel nem ért el semmit, nem gondoltam meg miatta magamat, csak azt érte el, hogy az utolsó napjainkat haragban töltöttük el, holott annyi szép dolgot tudtunk volna csinálni kettesben. Voltak terveim, hogy elmehetnénk ide-oda, mielőtt elutazok, de semmit sem tudtunk megvalósítani Jeongguk viselkedése miatt.

Pénteken volt az a bizonyos képesség felmérés, ahol is vagy tíz ember előtt kellett különböző feladatokat megoldanom, de nem tudtak olyat adni, ami kifogott volna rajtam. Már aznap este meg volt az eredmény, miszerint engedélyezik a tovább tanulásomat az egyetemen, szóval Minjae még aznap este vett repjegyet nekünk, amik vasárnap, azaz ma délutánra szóltak. Viszonylag sokat kell repülnünk, mert nekünk Kaliforniába, San Joséba kell mennünk, de oda csak átszállásos gép megy, így repülünk tizenegy órát egyben, átszállunk Los Angelesben, és onnét még másfél óra San José. Szóval több, mint fél nap lesz, mire odaérünk, de ez még mindig egy egész tűrhető idő.

Már tegnap este nekiálltam összepakolni a cuccaimat, és két nagyobb bőröndbe, meg egy kisebbe belefértem, plusz a hátizsákom, amit felviszek a gépre. Igazából csak a ruháimat viszem magammal, meg néhány fontos dolgot, mint például a laptopomat meg néhány tankönyvet, mert minden más lesz a kollégiumban, és Minjae azt mondta, hogy több nagyon jó ázsiai bolt is van a környéken, szóval kajákat is tudok majd ott venni. Nyilván még ágyneműhuzatot meg egyéb nyalánkságokat kell majd vennem, de lesz két hetem a suli kezdésig, addig mindent el tudok majd intézni. Nem hinném, hogy sokkal drágábbak lennének ott a dolgok, mint itthon, szóval teljesen mindegy, hogy hol veszem meg őket.

Reggeli közben síri csend volt az asztalnál, néha csak anya meg apa váltottak egy két szót, de Jeongguk szokásosan nem nézett fel a tányérjából, és amint végzett az evéssel, el is ment a szobájába. Én anyáékkal nem nagyon beszélgettem az incidens után, mert nem volt mit mondanom nekik, és azt sem szerettem volna, ha ők nekiállnak bocsánatot kérni meg minden egyéb, ezért reggeli után én is visszamentem a szobámba, és átnéztem a cuccaimat, hogy minden megvan-e. Volt egy kis hiányérzetem, mintha valami nem lenne meg, és mikor kinyitottam még egyszer a biztonság kedvéért a ruhás szekrényemet, rá is jöttem, hogy mi az, ami hiányzik. Ott volt a szekrény ajtajának belső felére felragasztva az a kép rólam és Jeonggukról, amit még Gahyeon csinált rólunk múltkor, és ahogy megláttam a képet, egyből összeszorult a torkom. Eddig csak azzal volt időm foglalkozni, hogy minden elkészüljön ma délutánig, és, hogy minden engedély meglegyen, meg összepakoljak, de most, hogy itt az idő, és el kell hagynom Jeonggukot, hihetetlenül rosszul érzem magamat. Csak most tudatosult bennem úgy igazán, hogy mit is teszek, és mik lesznek a következményei. Jeongguk az első olyan fiú, akit tényleg szeretek, akibe szerelmes vagyok, és tűzbe tenném a kezemet érte, most mégis ilyen csúnya vége lesz a kapcsolatunknak. Nagyon hiányozni fog az aranyos bambi szeme, a nagy mosolya, a pozitivitása, és az a hihetetlen mennyiségű energia és szeretet, amit magából ont. Tényleg Jeongguk az, akivel el tudnám képzelni az életemet, de ha most itt maradok, akkor soha semmi nem lesz belőlem, és sosem élhetek olyan életet, amilyent akarok. Ez az egész helyzet el van baszva, és rohadtul mérges vagyok, amiért Jeonggukkal így kellett megismernünk egymást. Történhetett volna később is, mikor mondjuk már haza költöztem, és végeztem az egyetemmel, de az univerzum nagyon nem akarja, hogy boldogok legyünk.