Abandoned /Jikook ff./

15. rész

Jimin szemszög

Reggel mikor felébredtem és Jeongguk szuszogó lényével találtam szembe magamat, egy pár pillanat erejéig boldog voltam, és örömmel pillantottam le rá. De nem kellett fél perc, hogy a mellkasom szorítani kezdjen, ahogy felfogtam, hogy milyen nap is van ma. Ma van Jihyun születésnapja. Pontosan ma lenne tizenhat éves, hiszen nem volt két egész év közöttünk, de miattam nem élhette meg ezt. Úgy ahogy a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik születésnapját sem. Nyáron lesz négy éve, hogy elment, és nem telik el úgy nap, hogy ne lenne bűntudatom, ne jutna eszembe, hogy mennyire felelőtlen voltam, és, hogy ne magamat okolnám az öcsém haláláért. Az én hibám volt, kár lenne tagadni, és a bűntudat egész életemben bennem lesz, hogy egy ártatlan tizenkét éves miattam vesztette életét.

Még volt negyed óra az ébresztőm csörgéséig, ezért én óvatosan kimásztam az ágyamból, és elmentem a mosdóba, hogy elintézhessem a dolgaimat, majd megmoshassam az arcomat jég hideg vízzel. Az év mind a háromszázhatvanöt napján bennem van ez a fájdalom, de Jihyun születésnapján és halálának napján jobban előjön és nem is tudom leplezni. Tegnap nem csak Wooyoung miatt voltam annyira ki, hanem emiatt is, és ezért is kértem meg Jeonggukot, hogy aludjon velem. Utálok ilyenkor egyedül lenni, mert akkor minden egyes pillanatban marcangolom önmagamat belülről, ezért mindig anyáékkal vagyok, vagy a barátaimmal. Nem tudom elképzelni, hogy a szüleim hogy tudnak egyáltalán a történtek után még szeretni, és azt mondani, hogy nem az én hibám volt.

- Jó reggelt! – hallottam meg anya halk hangját, mikor elsétáltam a konyha előtt.

- Neked is! – mosolyodtam el egy picit, mert anya is olyan kedvesen nézett rám.

- Jeongguk veled aludt az éjjel? Benéztem reggel a szobájába, de nem volt ott – kérdezte anya, miközben a reggelit készítette.

- Igen. Én sem szerettem volna egyedül aludni most, és ő is hozzá szokott, hogy hatan vannak egy szobában, szóval magányos volt egyedül – ferdítettem el egy kicsit az igazságot.

- Örülök neki, hogy ilyen jól kijöttök – mondta anya. – De most már menj, és keltsd fel, mert mindjárt kész a reggeli! – nézett rám egy pillanatra, majd folytatta a sürgés-forgást.

Ahogy besétáltam a szobába, abban a pillanatban szólalt meg az ébresztő, ezért ki is nyomtam. Jeongguk elég csúnyán nézett, amikor kinyitotta a szemeit; gondolom kicsit kedvesebb ébresztőre számított.

- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy erre ébredtél, de nem voltam bent a szobában – mosolyodtam el egy kicsit, és közben a szekrényemhez sétáltam, hogy válasszak valami ruhát mára.

- Semmi baj – motyogta Jeongguk meglepően mély hangon, és közben nyújtózott egy nagyot. Nagyjából fél peren belül már ki is mászott az ágyból, és ő is nekiállt a hátizsákjában turkálni, hogy felöltözhessen. Ahogy öltöztünk, Jeongguk hátat fordított nekem, így ismét tökéletes rálátásom nyert a sebeire. El sem tudom képzelni, hogy mennyire fájhatott, amikor ezeket csinálta vele az apja. Konkrétan szarrá égette egy hat éves kisfiú hátát, és még meg sem bánta valószínűleg.

Ahogy Jeonggukkal felöltöztünk, kimentünk, hogy reggelizhessünk. Anya és apa is ott voltak már, ezért egyből le is ültünk és enni kezdtünk. A hangulat határozottan nem olyan volt, mint lenni szokott. Anya és apa is csak csendben ettek, úgy ahogy én is, Jeonggukon pedig láttam, hogy teljesen össze van zavarodva.

- Történt valami? – kérdezte Jeongguk nagyjából tíz perc után.

- Ma van Jihyun születésnapja – mondtam, miközben a reggelimet turkáltam.