Abandoned /Jikook ff./

40. rész

Jimin szemszög

- Unatkozunk! – jelent meg hirtelen a semmiből Jeongguk, és pontosan az általam nézett tévé elé állt be, hogy véletlen se lássak semmit. És ha ez még nem lenne elég, Dante is úgy állt mellette, mintha tényleg tudta volna, hogy miről van szó. Nem semmi ez a kutya...

- És mit szeretnél, mit csináljak? – sóhajtottam nagyot, miután megállítottam a sorozatomat.

- Nem tudom, de csináljunk valamit – mondta Jeongguk lelkesen, és erre Dante is elkezdte csóválni a farkát. Komolyan kezdem azt hinni, hogy ez a kutya érti, amit beszélünk.

- Csináljuk azt, mint múltkor este? Akkor is csak csinálni akartál valamit – vigyorodtam el, de legnagyobb meglepetésemre Jeongguk nem jött zavarba. Mit tettem vele?

- Nem rossz ötlet, de délután kettő van, és most nincs kedvem. Szóval találj ki valami szórakoztatót légyszi – huppant le mellém Jeongguk, és a nagy bambi szemeivel szuggerált engem a kutyájával egyetemben. Egy jó darabig semmi sem jutott eszembe, mert nem tudok olyan sok helyet, ahová kutyát is lehet vinni és szórakoztató is, de aztán kipattant egy ötlet a fejemből.

- Oké, megvan. Szedd össze magad, öltözz kényelmes ruhába, aztán szólj, ha kész vagy – paskoltam meg Jeongguk térdét, majd felálltam a kanapéról, hogy én is elkezdjek készülődni.

- Jó, de hová megyünk? – koslatott utánam Jeongguk.

- Titok! – mosolyodtam el, majd becsuktam az orra előtt az ajtót. Még hallottam, ahogy magában morgolódik, de nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta.

Szerintem tíz perc sem kellett, de Jeongguk már az ajtómban toporgott Danteval egyetemben. Mióta megvan az a kiskutya, konkrétan össze vannak nőve. Együtt alszanak, együtt mászkálnak mindenhová, egyszerre esznek, és Jeongguk még a fürdőszobába is beengedi, miközben zuhanyzik. Bezzeg a kis mocsok engem néha észre sem vesz...

- Olyan cipőt vegyél fel, aminek már mindegy – mondtam Jeongguknak, mikor már én is az egyik elnyűtt pár cipőmet vettem fel.

- Minden cipőm új, és a régieket nem tudom, hogy hova tette Siyeon – nézett végig a cipőin Jeongguk.

- Azokat kidobtam, ne haragudj! De Jiminnek biztos van még egy olyan pár cipője, aminek már mindegy – jelent meg anya az előszobában.

- Azt hiszem, van még egy olyan cipőm – néztem be a cipős szekrénybe, majd mikor megtaláltam a megfelelő cipőt, odaadtam Jeongguknak.

- És mi miért is nem mehetünk? – kérdezte anya karba tett kezekkel, ugyanis megkérdezte, hogy jöhetnek-e, de most úgy gondoltam, hogy ez egy kettes program lesz. Kutyával együtt hármas.

- Mert ez ilyen... tesós dolog – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, aztán képzeltben jól homlokon is vágtam magamat mert... belegondolni abba, hogy Jeonggukot a tesómnak hívtam most, miközben két nappal ezelőtt kielégítettem, kicsit fura.

- Annyira örülök neki, hogy így szeretitek egymást, és ilyen jól kijöttök! – mondta anya meghatottan. De még mennyire szeretjük egymást...

- Igen, tökre szeretjük egymást, de most már menjünk! – türelmetlenkedett Jeongguk, mi pedig anyával csak összemosolyogtunk, majd elindultam kifelé.

Régen, amikor még kisebbek voltunk Jihyunnal, anyáék nagyon sokszor elvittek minket az erdőbe sétálni meg túrázni. Jó családi program volt, lefoglalt minket kellően, és mivel Jihyun asztmás volt, ezért a friss, tiszta levegő is jót tett neki. Egy pár hónapja is voltunk a családdal túrázni, és egyébként élveztem, mert én szeretem az ilyen dolgokat, de Jihyun nélkül nem volt olyan élvezetes. Mindig versenyeztünk, hogy ki tud több tobozt vagy makkot szedni, apával mindig megfejtettük, hogy milyen állathoz tartozik egy adott lábnyom, és néha még őzeket is láttunk, ha valamilyen csoda folytán sikerült csöndbe maradnunk.