Abandoned /Jikook ff./

27. rész

Jeongguk szemszög

Másnap reggel olyannyira zavarban voltam, hogy nagyjából ránézni sem mertem Jiminre, a szüleire meg pláne nem, pedig nekik aztán halványlila gőzük sincs arról, hogy mi történt tegnap este köztem és Jimin között. Nem azt mondom, hogy megbántam, mert nem, egyáltalán nem bántam meg, csak tényleg zavarban voltam amiatt, ahogy viselkedtem. Sosem tudtam elképzelni magamról, hogy valaha át fogok élni ilyeneket, mert jóformán abba sem mertem belegondolni, hogy nekem valaha lesz valakim, aki szívesen csinálna ilyeneket velem. De itt van Jimin, aki tényleg saját akaratból teszi ezeket velem, nem nevet ki, csak mert tapasztalatlan vagyok, és odafigyel mindenre velem kapcsolatban, hogy jól érezzem magamat. Tényleg nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őt, mert Jimin bárki mást választhatott volna ezzel a kinézettel, ami neki van, mégis engem, egy szerencsétlen, árva fiút választott.

- Minden rendben van Jeongguk? – kérdezte Siyeon reggeli közben, ugyanis nagyon elbambultam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak, mert ha csak ránéztem valamelyikükre, az jutott eszembe, hogy mit műveltünk tegnap este, és küzdenem kellett az ellen, hogy elpiruljak.

- Tegnap este sokáig mutogattam Jeongguknak a telefonján a dolgokat, és keveset aludtunk – szólalt meg Jimin, ezzel megmentve engem.

- Értem. De azért remélem, nem akartok most visszaaludni reggeli után, mert megyünk a nagyiékhoz ebédre. És kettőkor már indulnunk kell vissza, mert Jeonggukot viszik az orvoshoz – mondta Siyeon. Nekem teljesen kiment a fejemből, hogy ma vissza kell menni az orvoshoz. Bár most már jó lesz, ha kiszedik a varratokat és nem lesz egy hatalmas sebtapasz a szemöldökömön, mert eléggé érdekes látványt nyújtok így.

Reggeli után segítettem elpakolni a tányérokat, és mosogatni is segítettem, mert nem akarta kettesben maradni Jiminnel. De sajnos negyed óra alatt végeztem mindennel, ezért muszáj volt bemennem a szobájába, mert néhány cuccom ott volt nála. Mikor bementem a szobájába, Jimin éppen nekem háttal állt, és a pólóját vette fel. Ami azt illeti, kicsit irigy voltam Jiminre. Nem csak azért, mert izmos volt a háta, és az egész felső teste, hanem azért is, mert szinte hibátlan volt a bőre. Az én testem nem csak most néz ki undorítóan, hanem mindig, ugyanis a hátam teli van maradandó sebhelyekkel, amik sosem fognak teljesen eltűnni, maximum elhalványodni, de az sem biztos. De Jimin fehér bőre olyan, mint a porcelán, egyetlen egy karcolás sincs rajta, és tényleg jó ránézni.

- Figyelsz rám? – szakított ki Jimin hangja a gondolataim közül.

- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem – mondtam zavartan, ugyanis annyira el voltam foglalva a teste bámulásával, hogy egyáltalán nem hallottam, hogy beszél hozzám.

- Azt kérdeztem, hogy mi a baj? – sóhajtott nagyot Jimin, és közelebb sétált hozzám olyannyira, hogy a kezeit a derekamra tudja tenni.

- Nincs semmi baj – nyeltem egy nagyot, majd inkább elfordítottam a fejemet oldalra, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

- Mi lenne, ha őszinte lennél velem? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. A tegnap estével kapcsolatos? – kérdezte Jimin, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy túl jól kiismert már engem Jimin. Én csak bólintottam egyet, és még mindig igyekeztem kerülni vele a szemkontaktust. – Megbántad? Nem volt jó? Rosszul érzed magadat miatta? Ha nem beszélsz, akkor nem tudok segíteni – magyarázta Jimin.

- Egyáltalán nem bántam meg, és nagyon is jó volt, csak annyi az egész, hogy zavarban vagyok – nyögtem ki nagy nehezen a problémámat, és hallottam, ahogy Jimin elkuncogja magát.

- Ennyi? – kérdezte, mire én ismét csak bólintottam egyet. – Nem kell zavarban lenned, mert ez egy teljesen normális dolog volt, amit csináltunk. Te is élvezted, én is élveztem, szóval nincs miért zavarban lenned – mondta Jimin.