Abandoned /Jikook ff./

1. rész

Jimin szemszög

Nagyjából egy óra alatt odaértünk a helyszínre. Szöul külvárosában voltunk, ahol ugyan volt forgalom, mert azért mégiscsak Szöulról van szó, de azért sokkal kevesebben voltak itt, mint a belvárosban, ahol mi élünk. Egyébként tipikus koreai kinézetű volt itt is minden; dimbes-dombos utcák, beton mindenhol és minden egyes kis négyzetcentiméter beépítve. Talán annyi különbség volt, hogy itt valószínűleg a szegényebb réteg lakik, mert néhány ház már eléggé régi volt vagy lepukkant. Én eddig is nagyon hálás voltam azért, mert nekem ilyen jó életem van, de ezek után, hogy tudom, itt több száz gyerek lakik azért, mert a szüleik nem tudják nevelni őket... Még hálásabb leszek anyáéknak.

- Jól van gyerekek, mindenki leszállt a buszról? – kérdezte Jung tanárnő, az osztályfőnökünk, mire mindenki bólogatni kezdett. – Most az egyik itt élő fiú fog nektek beszélni arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok és miként élik az életüket. Szeretnélek megkérni titeket, hogy ebben az egy hétben tényleg fogjátok vissza magatokat és viselkedjetek, mert nem szeretném, ha itt is a baromkodás menne, mint otthon. Ezek a gyerekek nagyon rossz sorsúak, szóval meg ne próbáljatok viccelődni ezzel. Még majd egy-két dolgot elmondok nektek, miután megkaptátok a szobáitokat, addig pedig kérlek titeket, hogy tényleg viselkedjetek rendesen! – mondta nagyon komolyan a tanárnő, és azt hiszem, hogy most az egyszer mindenki felfogta, hogy ez tényleg egy komoly helyzet.

Miután megkaptuk a fejmosást és a tájékoztatást, elindultunk egy viszonylag magas épület felé. Közel sem volt olyan magas, mint például otthon a harmincemeletes panelok, de négy emelet biztos volt. Oké, inkább mondjuk azt, hogy az itteni viszonyokhoz képest magas épület... Az épület ajtaja felé az volt kiírva nagy betűkkel, hogy „Happy Home", de ilyen kinézettel közel sem volt „happy" aurája a helynek. Nem volt olyan rossz állapotban, mint a többi ház a környéken, de azért ezen is látszott, hogy eléggé le van már lakva. Mondjuk, ki tudja mennyi árva gyerek mellett biztos nehéz rendben tartani a házat.

Ahogy beléptünk az épületbe, egy kisebb porta fogadott minket, majd egy jó nagy tér, ahová székek voltak elhelyezve. A padló színes szőnyegekkel volt borítva, a falakra mindenféle kedves idézetek és mesefigurák voltak felfestve, és kisebb gyerekeknek való asztalok és székek is voltak a sarokban. Babzsák fotelek, pár kanapé és sima fotel is volt a szobában, így valószínűleg ez egy közösségi szoba lehetett, vagy ilyesmi. Balra és jobbra is volt egy hosszú folyosó, a végükön egy-egy lépcsővel, velünk szemben pedig egy nagy ajtó volt, de az be volt csukva, szóval nem tudom, hogy ott mi lehetett.

- Köszöntelek titeket a szöuli gyermekjóléti központban és árvaházban! – hallottunk meg mellőlünk egy kedves női hangot, ezért mindenki arra kapta a fejét. Egy az ötvenes éveiben járható nő állt ott mosolyogva, mellette pedig egy fiatal fiú. Egyből megakadt a fiún a tekintetem, ugyanis száján egy jól látható seb volt és jobb arcélén is enyhén be volt lilulva a bőre. Nekem valahogy nem fért össze ez a fiú látványa azzal a szóval, hogy „gyermekjóléti központ". Akkor nem lenne szabad, hogy meg legyen verve, nem? Sikerült olyan sokáig a fiú arcát bámulnom, hogy ő is már egyenesen a szemembe nézett, így egyből elkaptam róla a tekintetemet, mert nem kellene úgy bámulnom őt, mint egy földönkívülit. Csak egy srác pár sebbel, ennyi. – A nevem Shin Mijoo, és hívjatok csak Mijoonak. Lassan harminc éve dolgozom itt nevelőnőként, és ez idő alatt nagyjából kétszáz fiatalnak sikerült szebb életet varázsolnom. Az én dolgom az, hogy a rám bízott gyerekeket felügyeljem, vigyázzak rájuk és neveljem őket. Sajnos kevés ember dönt úgy, hogy erre áldozza az életét, de én egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt választottam. Az intézményünkről az egyik itt élő fiú fog többet mesélni nektek, szóval kérlek, üljetek le, helyezzétek magatokat kényelembe, és akkor kezdhetjük is! – mondta mosolyogva Mijoo, mi pedig meg is indultunk a kihelyezett székek felé.