Abandoned /Jikook ff./

33. rész

Jimin szemszög

Ha azt mondom, hogy a bűntudat szinte felemésztett, akkor még enyhén fejeztem ki magamat. Annyira haragudtam magamra, szívem szerint képen töröltem volna magamat, de tudtam, hogy ezzel nem enyhíteném Jeongguk fájdalmát, pedig ez volt az elsődleges célom. Undorítóan viselkedtem vele, pedig ő még akkor is utánam jött, és a legjobbat akarta nekem, miután olyan csúnyán beszéltem vele otthon. Összekapart az utcáról, nem hagyott ott, hogy mindenki azt csináljon velem, amit csak akar, és még utána is próbált nekem segíteni, és szépen beszélni velem. De én akkora seggfej voltam, hogy továbbra is köcsögösködtem vele, pedig egyáltalán nem érdemelte meg.

A hétvége további részében is próbáltam vele beszélni, de természetesen ő nem akart. Láthatóan boldog volt azzal a lánnyal, amivel találkozott szombaton, és nem különösebben hiányzott neki az én társaságom, és bár megértettem, hogy miért, azért rosszul esett. Persze, hogy féltékeny voltam, mert Jeonggukkal sosem beszéltünk arról, hogy neki akkor mi is a szexualitása, és hiába tudtam, hogy ő egy hűséges és őszinte fiú, nem lepődtem volna meg, ha inkább azt a lányt választja helyettem. Kiállhatatlan vagyok és rohadtul önző. Sosem gondoltam arra, hogy neki mi eshet rosszul, mi az, ami nála olyan téma, amit nem szabad feszegetni, csak is arra koncentráltam, hogy nekem mi esik szarul, avagy mi jó. Igaza van, egy önző seggfej vagyok, és szívem szerint arcon köpném magamat, mert így átgondolva, tényleg olyan érzést kelthettem Jeonggukban, hogy csak szórakozok vele. Pedig ez egyáltalán nem így van, nekem ő nem csak egy játék, de nehéz lesz ezek után ezt bebizonyítanom, mert szerintem majdnem minden esélyemet elbasztam. Jeongguk okos és értelmes fiú, ha úgy érzi, hogy csak kihasználom, akkor nehéz lesz helyre hoznom mindent, mert ő nem egy agyilag nulla, hülye picsa. El kell nyernem újra a bizalmát, és tudom, hogy ez nem lesz könnyű, de igyekezni fogok.

Egész héten nem válaszolt a hívásaimra, és az üzeneteimet sem nézte meg, ami miatt egyre jobban kezdtem reményvesztett lenni. Jeongguk mindig azonnal felvette a telefont, ha hívtam, boldogan mesélt a napjairól, és percekig képes volt arról beszélni, hogy mennyire hiányzunk neki. De most még csak egy nyamvadt üzenetet sem írt nekem, de azokat sem nézte meg, amiket írtam neki. Pedig ezen a ponton már annak is örültem volna, ha annyit ír csak, hogy „cseszd meg", mert legalább tudnám, hogy él, és hajlandó kommunikálni velem. Anyáékkal minden este beszélt, volt, hogy egy órán keresztül csacsogtak a telefonon, de ha én akartam vele beszélni, Jeongguknak egyből közbe jött valami, és le kellett tennie.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mivel tudnám kiengesztelni Jeonggukot. Persze tudtam, hogy őt a pénz nem hatja meg, nem tudom megvásárolni a megbocsátását, és őszintén, nem is akartam, de azért szerettem volna valamivel egy kis extra boldogságot okozni neki. Ezért is mentem el egyik délután iskola után a város legnagyobb művész boltjába, és vettem egy csomó mindent Jeongguknak. Vettem neki egy nagyon szép festőállványt, a legjobb minőségű festékeket meg ceruzákat, egy csomó ecsetet, több palettát is, és több méretű vásznakat is. Vettem neki rajzlapokat, zsírkrétákat, filctollakat, és minden egyebet, amit az eladó javasolt. Majdnem az összes megtakarított pénzemet otthagytam, de nem érdekelt. Ha Jeongguknak örömöt tudok ezzel okozni, akkor nem érdekel, hogy mennyi pénzbe kerül ez. Meg persze kicsit otthonosabbá kell tenni a szobáját, és át kell formálni az ő stílusára, ugyanis bár Jeongguk még nem tudja, de most nem csak egy hétvégére jön, hanem egész nyárra, ugyanis véget ért az iskola. Persze csak akkor, ha ő is szeretne nálunk lenni a nyáron, de nem hinném, hogy ellenkezne, mert azért biztos jobb nálunk, mint egyedül az otthonban.

Apával nem vagyunk valami nagy ezermesterek, ezért eltartott egy darabig, mire összeszereltük azt a festőállványt, de végül csak megoldottuk. Mindent bepakoltunk Jeongguk szobájába, amit vettem neki, és olyan sok mindent sikerült vásárolnom, hogy kellett vennünk egy kisebb komódot, amibe elfértek a festékek, meg minden egyebek. A vásznakat nekitámasztottuk a falnak az állvány mellé, és nagyjából kész is volt minden. Már csak egy apró simítás volt hátra, de azt pénteken, mielőtt indultunk volna Jeonggukért, megoldottam. Amikor Jeongguk először volt nálunk és elmentünk piknikezni a parkba, csináltunk anyáékkal egy közös képet, ezért azt előhívattam, és beleraktam egy képkeretbe. Nem olyan picinek hívattam elő, hanem kicsit nagyobba, ezért apával fel is tettük Jeongguk szobájába a falra, és az általa festet képet is visszaraktuk a nappaliba. Még mindig fájt ránézni arra a képre, de anyával egy hosszas beszélgetés után rájöttem, hogy tovább kell lépnem. El kell engednem Jihyunt, mert ő már sosem fog visszajönni, és igyekeznem kell a boldog pillanatokra visszagondolni, ha ránézek arra a képre. Még biztos sok időbe fog telni, hogy ez sikerüljön, de igyekezni fogok. Jihyun is ezt akarná.