Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.1./1

Minden Kínában, Kei Kei városában kezdődött. Hírek keringtek arról, hogy egy fluoreszkáló gyermek született. Azóta számtalan helyen felbukkantak a szuper képességek és az idő múlásával sem derült ki az eredetük. Mielőtt észbe kaptunk, a természetfeletti átlagossá az álmok pedig valóssá váltak. A világ a szuper emberek társadalmává vált és az emberek 80 %-ának van valami egyedi különlegessége. Ebben a káoszba fulladt világban a szakma, amelyről mindenki álmodott és csodált egykoron, rivaldafénybe lépett.

Egy csodálatos tavaszi nap, április közepén, amikor már a cseresznyefák hullatták virágaik rózsaszín szirmait, az alig két hete kezdődő iskola felé vezető úton ballagván, belebotlottam egy óriási gonosztevőbe. Izgatottságomban közelebb szaladtam a bámészkodó és frusztrált tömeghez, akik csak a munkahelyükre szerettek volna beérni időben de szemlátomást, ma biztosan elkésnek, ami pedig a mi fegyelmezett társadalmunkban, igazán nagy érvágás. Többen telefonon kértek sűrű bocsánatot, mások csillogó szemekkel figyelték a Hősök és a Gonosztevő között kialakult harcot. Átfurakodtam magam az első sorba és pont pár lelkesen sikító kawaii lány mellett kötöttem ki. Köztem és köztük, csak annyi volt a különbség, hogy én inkább képességeik tanulmányozásával és persze, ámulattal tekintettem a mindenre felkészült hősökre, nem pedig szimpla rajongással. Tisztelem és csodálok mindenkit, aki mások életét menti de belőlem ilyen reakciót csak az az egy Hős tudna kiváltani. A legnagyobb Hős. Ő érte teljesen odavagyok, már évek óta.

A sikoltozós lányok épp Kamui nevét kiabálták, aki egymaga elég erős volt, hogy szembeszálljon az Óriással. Jegyzetfüzetemet elő sem kellett vennem mert róla már sok anyagom volt. Fiatal és tehetséges feltörekvő srác. Épp a lakkozott láncbörtönt akarta bevetni, amikor egy hatalmas rúgással egy másik Óriás terítette le a Gonosztevőt. Mount Lady lehengerlő stílusáról és formás idomairól mindenki meggyőződhetett egy pillanat alatt. A férfiak a mobiljukkal fotózták őt, én pedig egy keserves sóhajtást nyomtam el. Végignéztem rajta, aztán magamon és szembeötlő volt a különbség. Sovány voltam és formátlan, hosszú sötét zöld hajam élettelenül lógott és pont ugyan ilyen színű szemem alatt pedig mély karikák húzódtak. Látszott rajtam, hogy minden időmet a tanulásra fordítottam, amit erőtlenségem és sápadtságom igazolt. De mint mindig, most sem bírtam kivetkőzni önmagamból és előtúrtam a sárga hátizsákomból a jegyzetfüzetemet.

A szuper képességekkel a bűnözés is robbanásszerűen növekedett. Mivel az ország megakadt a drasztikus törvényreformok lassú kialakításában bátor emberek képregényekbe illő hőstetteket hajtottak végre. Megóvnak minket a szuper képességektől, és védelmet nyújtanak a gonosz ellen. A hősöket hamar elfogadta a lakosság így hát hivatalos szakmává vált. A teljesítményük függvényében fizeti őket a kormány és ismerik el őket az emberek.

– Méretnövelés? Úgy tűnik, népszerű lesz, és a képessége is remek... de ha belegondolunk, hogy milyen kárt okozhat a városban harc közben... talán korlátozott a bevethetősége? Nem, viszont akár képes változtatni a méretét, akár nem... – beszéltem magamban, miközben veszettül jegyzeteltem az imént látottakat.

– Hé, hé, te jegyzetelsz? Hős akarsz lenni? – kérdezte egy pocakos férfi, aki a tömegben mellettem állt. Válaszul bólintottam egyet felé, mire a férfit elkapta a lelkesedés. – Ez remek! Mindent bele! – kiáltotta én pedig, pont ugyan olyan lelkesen feleltem neki.

– Igenis! Mindent beleadok!

Ettől a gondolattól egy pillanat alatt boldogság öntött el de pont amilyen gyorsan jött, úgy ment is ez az érzés.

Már évek óta szomorú vagyok, ha úgy jobban tetszik, akkor depressziós de mindig próbáltam ezt leplezni. Nem gyűlölök semmit annyira, mintha gyengének látnak mások. Pedig az vagyok. Mérhetetlenül gyenge.

Elkezdődött az óra és a Tanárunk vidáman elkezdett beszélni a jövőnkről. Már ennek említése is gyötörni kezdett de minden sokkal nyomasztóbb lett, amikor megszólalt az osztály menő sráca BAKUGO KATSUKI (15).  Aki nem mellesleg a legjobb barátom volt óvodás korunktól, de már évek óta inkább a legnagyobb terrorizálom. Talán onnantól lehet számolni a rosszkedvemet, amikor egyik napról a másikra megváltozott velem szembe és kibírhatatlan lett.

– Tanár úr! Ne vegyen egy kalap alá mindnyájunkat! Én nem fogok olyan földhöz ragadt maradni, mint ezek a selejtek. – szólt be az osztálytársainknak, akik rögtön felkapták a vizet és már percek óta csak a képességeiket mutogatják. Ilyen esetekben éreztem a legjobban, hogy mintha ezek a beszólásokat külön nekem címezné. Biztos csak beképzelem és már olyanokat is magamra veszek, amiket nem kéne.

A Tanár már teljesen megszokta Bakugo heves és szókimondó stílusát és nem fektetett bele sok energiát a fegyelmezésébe, mondván, hogy ezért őt nem fizetik meg eléggé.

– Ha jól emlékszem, te a U.A. iskolába akarsz menni, igaz, Bakugo?

Ennek említésére már egyre kisebbnek éreztem magam és próbáltam elbújni mert már éreztem, hogy ez a nap egyre rosszabb lesz.

Az osztály pusmogni kezdett a roppant nehéz vizsgák és magas ponthatárokról, amitől igazán nehéz bejutni a U.A.-ba.

– Pontosan ezért vagytok feleslegesek. – szólt be újból a társainknak, akikkel már három éve egy osztályba járunk. – Kitűnő teszteket írok. Én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, aki bejuthat a U.A.-be. Egész biztosan felülmúlom All Might-ot, és én leszek a legjobb hős! A nevemet bevésik a legjobbak közé! – mondta és én erre fel pillantottam egyenesen rá mert tökéletesen elhittem azt, amit mondott.

Az összes ember közül, akiket ismerek, egyedül neki van esélye igazi hősnek lennie. Bármilyen is a stílusa, én elnézem neki, persze megbánt minden egyes szavával de ismerem és tudom, hogy jó ember. Legalábbis ezt szeretném hinni. Meredtem még mindig rá és kiélveztem ezt az egy pillanatot, hogy nem az én kínzásommal foglalkozik és távolról kicsit csodálhatom.

– Tényleg, Midoriya is a UA-be akar menni, igaz? – kérdezett hirtelen a Tanár, Bakugo szavába vágva, aki ettől dühösen rám nézett. Istenem, hogy mennyire szeretnék most egészen máshol lenni! Bár előjönne a képességem és láthatatlanná tudnák válni.

Mindenkiből kitört a nevetés és most már igazán bámultak, miközben olyanokat mondtak, hogy „Az kizárt!" és „Csak tanulással nem válhat belőled hős!" Elég vérszegényen próbáltam magam megvédeni a többiekkel szembe, amitől egy pillanatra elfelejtkeztem régi barátomról, aki ott termett előttem és az erős képességével kicsit arrébb robbantotta a megperzselt asztalomat, amitől ijedten estem hátra a földre. Szerencsére az iskolai egyenruha szoknyája nem libbent fel, ami már önmagában egy pozitív dolog volt de nem bírtam ennek egy pillanatig sem örülni mert erre az akcióra most igazán nem voltam felkészülve és az érzéseim az arcomra, azonnal kiültek .