Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.11./2

Aizawa utolsó ötleteként újra használta a képességét a Noumun, de nem történt semmi. A Kezes srác élvezettel folytatta tovább.

– Képességeket törölsz el... Ez csodálatos, de nem valami lenyűgöző. A mindent elsöprő erővel szemben olyan, mintha nem is lenne képességed!

Aizawa egész biztosan blokkolta a képességét de mégis a szörny, végig úgy csinált, mintha csak gallyakat tördelne. Vagyis, fizikailag ilyen eszméletlenül erős. Ugyanolyan erős, mint All Might.

Mineta eddig bírta és nyüszítve kérlelt, hogy távolodjunk el ettől a vadállattól de én csak döntésképtelenül álltam.

Kurogiri megjelent és nevén nevezte Shigaraki Tomurát, aki számomra teljesen egyértelműen szociopata.

– Kurogiri, megölted Tizenhármast? – kérdezte úgy, mint ahogy én szoktam megtudni Urarakától a másnapi időjárást.

– Tizenhármast kivontam az egyenletből, de néhány diáktól nem tudtam megszabadulni és az egyiknek sikerült megszöknie.

Ennek hallatán a lelkem visszaszállt a testembe. Megvagyunk mentve! Vajon kinek sikerült? 

De Shigaraki nem örült neki ennyire, sőt, egy pillanatig úgy tűnt, fel fog robbanni. Idegből kezdte a nyakát vakarni majd egyre hangosabban szitkozódni.

– Kurogiri... te...! Ha nem egy féreglyuk lennél, darabokra szednélek! – üvöltette de ahogy kiadta magából a frusztrációját, egyik szóról a másikra, alábbhagyott a dühe, és tényszerűen folytatta. – Nem győzhetünk egy tucatnyi profival szemben. Ez Game Over... Ember, ez Game Over! Menjünk haza!

Meghökkenve hallgattam a beszélgetést és Mineta megkönnyebbült. Talán ez lenne a helyes reakció erre, de nekem ez nem ment. Mert nem stimmelt, nem állt össze! Ha most lelépnek csak nehezebb lesz nekik később visszajönni. Egy újabb támadásra már fel tudunk készülni.

– Rossz előérzetem van, Midoriya! – mondta elhaló hangon a mellettem álló Tsuyu.

– Ó tényleg, mielőtt elmegyünk, foltot ejtünk a Béke Szimbólumának fene nagy büszkeségén... – és a következő, amit láttam, az Shigakari rám villanó apró írisze, az arca előtti hullakéz két ujja közötti résen keresztül, és a kinyújtott karja, amivel felém nyúl. Annyira gyorsan mozdult, hogy nem tudtam védekezni, a félelemtől pedig megmoccanni sem bírtam.

 A nagy lendülethez képest olyan óvatosan ért az arcomhoz, mintha porcelánból lennék, miközben én csak vártam a halált. Már láttam is magam előtt, ahogy széthullok, mint a homokvár a tengerparton.

A tenyere meglepően finoman takarta el a fényt a szemem elől, és ezután, nem történt semmi.

Csalódottan pihentette az ujjait a hibátlan arcbőrömön, én pedig megkönnyebbülten kifújtam a tüdőmből a bennakadt levegőt. Bőrét egész biztosan megcsiklandozta sóhajtásom és kelletlenül kezdte visszahúzni a kezét. Ujjai között felnéztem rá, tekintetünk összefonódott. Az enyémben az értetlenség visszhangzott, az övében a káosz kavargott. Karmazsin íriszéről nem bírtam levenni a szemem. Ujjbegyei lassan simították végig, a hajam tövétől az orromig a bőrömet, ahogy távolodott tőlem. Egy pillanatra úgy tűnt, direkt csinálta így. Nem! Bárki más lett volna itt a helyemben, akkor is pontosan így történik minden.

– Lenyűgöző vagy... – szólalt meg még mindig engem bámulva. – Eraserhead! Ezt vártam Tőled! – karját leeresztette addig, amíg hátranézett és így már nekem is látható volt, hogy Aizawa még félholt állapotában is képes volt megmenteni az életemet. Pislogás nélkül meredtem rá, és most már nekem is tennem kell valamit. Többé nem futamodhatok meg!

A testem abban a pillanatban moccant meg, ahogy a Noumo földbe döngölte a tanárunk arcát, Shigaraki fenyegetően két karját, a két új célpontja felé nyújtotta, a mellettem álló két társam feje irányába. Felugrottam, ökölbe szorult a kezem és Tsuyuékra gondoltam, ahogy a képesség aktiválódott a karomba.

Egyenesen Shigarakira céloztam és most a koncentrációmba sem fektettem plusz energiát. Ki akartam ütni, és ezek után, ha véletlenül nem kelne fel, az se fájna senkinek.

– Ne merj hozzájuk érni! – üvöltettem neki és az öklöm céltért. Ütésem erejének légnyomása messzire repítette a körülöttünk földön heverő gonosztevőket, majd a tájat is alaposan átrendezte. Betörtek az ablakok, és az égők hangos pukkanással mentek tönkre. Éreztem valami keményet, amit eltaláltam de összeszorított szemmel várva a mérhetetlen fájdalmat, nem tudtam pontosan mit sikerült. Megdöbbenve nyitottam a szemem, ahogy a kín nem ért ide és akkor láttam, hogy a karom nem tört el. 

Mindent figyelmen kívül hagyva, majdnem ünnepelni kezdtem az első sikeres ütésemet, de a por leült, és előttem kirajzolódott teljes valójában a Noumo, aki Shigaraki elé állt az utolsó pillanatban.

Ledöbbentett, hogy a kontrollálatlan erőmmel megütve, sem lett semmi baja. Remegni kezdett a kezem, amikor tudatosult, hogy ez a valami, képes felfogni All Mightól kapott erőmet. Csak nem ő az, aki képes lenne Toshinori útjába állni? Az nem lehet.

Shigaraki intett egyet a szörnynek, aki ezt látván könnyedén megragadott, kiemelt a vízből mint egy ázott tollpihét és a parton állva, a karjaimat lefogva, várta Mestere következő parancsát.

– Szép mozdulat volt! De nem hasonlít ez egy kicsit All Mightéra...??? – kérdezte érdeklődve tőlem Shigaraki, aki ennek fényében figyelmen kívül hagyta Tsuyuékat és hozzám lépett. – Te pontosan kije is vagy neki? – kérdezte és lesem vette rólam a vörös szemét. A nyomás annyira nagy volt, hogy megszólalni sem bírtam, nemhogy hosszan részletekbe bocsátkozzak a kapcsolati rendszeremet illetően de húzván az időt, muszáj volt kipréselni magamból valamiféle választ.

– Én... a diákja vagyok! – nyögtem ki, ahogy próbáltam szabadulni a Noumo vasmarkából.

– Igazán? – kérdezett vissza úgy, mint aki egyáltalán nem hiszi el és ettől a hanglejtéstől dejavum lett. Lépett még egyet felém és ilyen közel hozzá, elkapott a rosszullét.

– Igen, Shigaraki Tomura! – vágtam rá magabiztosan, és a pislogás nélküli szemkontaktus játékban, nem én akartam veszteni, de akkor a nagykapu hatalmas dörejjel kirobbant, és ott állt All Might, az utcai öltönyében. 

A tekintete végigpásztázta a csarnokot és amikor megtalált engem, a mosolya megváltozott. Már alapjáraton dühösnek tűnt, de amikor meglátta, hogy sakkban vagyok tartva, a dühe egyenesen tajtékozni kezdett.

Shigaraki felnézett rá és a testtartása megváltozott. Az előbb komolyan csak szünetként csevegett velem? Ha már úgy is vége van, akkor gyorsan még dumcsizni kezd? És most, hogy megjelent a célpontja, folytatja a játékot?

– Már vártalak, hős! A társadalom szégyenfoltja... – köpte undorral a szavakat.

– Most már minden rendben! Mert itt vagyok! – kiáltott fel a szokásos módon a legnagyobb Hős és két sárga villanással később Aizawa, Tsuyu, Mineta és én, már pár méterrel arrébb álltunk. Olyan gyors volt, hogy nem is láttam semmit belőle.

– Mindenki a bejárathoz! Rátok bízom Aizawat! Siessetek mert eszméletlen! – adta ki a feladatot nekünk All Might és lépett egyet Shigaraki felé, aki miután a földről összeszedte az arcáról lehulló kezet, újra magára talált. 

All Might mentett minket és közben még, Shigarakit is meg bírta ütni. Látszott, hogy a maszknak használt kéz megnyugtatja. Kár, hogy úgy fordult, hogy nem láthattuk az arcát. Vajon az tükrözi a romlott lelkét?

Segítettem felemelni a Tanárunkat de aggódtam All Mightért. Valahogy a tudtára kéne hoznom az eddig kiderített információkat.

– All Might! Az agyas gonosztevő telibe kapta... a-a képességemet... és meg sem rezzent tőle!

– Kölyök! Ne aggódj! – válaszolt magabiztosan és egyenesen rám nézve, kacsintott egyet.

Elmosolyodtam és bólintottam. Igaza van! Nem kell érte aggódnom, hisz nincs nála erősebb.