Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.8./1

Fáradtan nyílt a szemhéjam. Egy pillanatra megörültem, hogy újra rendesen látok majd visszaakartam csukni, hogy még egy kicsit elmeneküljek a valóság elől de a szemem sarkából megláttam, ahogy Kacchan nyitja az orvosi ajtaját és épp kilép rajta.

– Várj! – szóltam utána.

– Mi van? – kérdezett vissza ingerülten és meglepő módon tényleg megállt de nem fordult felém. Hát, ez is több a semminél.

Már a késő délutáni napfény sütött be az ablakon, végtelenül fáradtan ültem az ágyban, infúzióval a karomban, Recoveryt pedig nem láttam a teremben. Mindkét kezem tropára ment. Az egyik a saját képességemtől, a másik Kacchanétől. Nem értem miért van itt. Talán elégedettséggel tölti el a szomorú látványom?

– Sajnálom. – mondtam ki és néztem a hátát.

– Csak ennyi? – kérdezett vissza gúnyosan.

Elég volt a testtartását látnom, hogy tudjam, fáj neki. Frusztrálja, hogy nem tudja mi az igazság és nem érti mi történt velem.

– Nem... – hezitáltam mert All Might titkát nem fecseghetem ki akárkinek. Még Anyának sem mondtam el, mégis úgy éreztem Kacchanba megbízhatok. Nem tehetem meg, hogy kétségek között hagyjam. Én nem olyan vagyok. Nem akarok olyan barát lenni, aki hagyja szenvedni a másikat. Hátha erre Kacchan is rájön és akkor jobb barátok lehetünk mint valaha voltunk. Barátokként erősebbek lennénk, mint így ellenségként.

– Van valami, amit tudnod kell! – vettem egy nagy levegőt, ahogy a lenyugvó nap narancssárga fényeit figyeltem. – Nem hazudtam neked. A képességemet valaki mástól kaptam és még nem sajátítottam el. Te is látod, hogy nem tudom irányítani... Ezért sem használtam ellened. – rá pillantottam és olyan feszülten fogta az ajtókilincset, mintha ketté akarná törni. – De megígérem, ha egy nap magamévá teszem a képességet, akkor saját erőmmel, mindent beleadva állok majd ki ellened! Mert tudom, hogy igazán csak ezt akarod Tőlem...

– Mi a fenéről makogsz? – kérdezett vissza dühösen, ahogy felém fordult. A szemei véreresek voltak a felindultságtól. – Szarságokat beszélsz! Valaki adott volna neked egy képességet??? Na ne nézz hülyének! Ilyen nincs! – és remegett a keze a dühtől, ahogy felém lépett. De most nem volt félelmetes, nem éreztem, hogy ártani akarna nekem, inkább csak szenvedett. – Ma kikaptam tőled! Bolondot csináltál belőlem a többiek előtt! Ennyi az egész...! – vicsorított és már értettem. Magára haragszik, legbelül szétveti az ideg, hogy vesztett. – A jeges srácot látva rájöttem, hogy esélyem sem lehet ellene! A francba! Nem vagyok elég erős! – üvöltözött és legszívesebben kievickéltem volna az ágyból és megöleltem volna. 

Eddig ő volt a legerősebb az összes ismerőse közül, erre bekerült ide, ahová született zsenik járnak. Nem csak hogy vesztett, de közben rájött, hogy már nem ő a legerősebb. Szar érzés lehet egy ilyen egoistának és még be sem fejezte a hiperventillálást. – Megfogadtam már rég, hogy én leszek a legjobb! Érted Deku? – fókuszálva néztük egymást és erre nem volt mit mondanom, csak bólintottam egyet. 

Kihívás elfogadva! Mostantól nem ellenségek vagyunk, hanem riválisok. Hátat fordított nekem és egy „Nem fogsz még egyszer legyőzni, te gyökér!„ felkiáltással kilépett az ajtón. Ott, mintha csak várta volna All Might, az indulatokkal túlcsordult fiú vállára tette megnyugtatóan a kezét.

– Bakugo fiam! Csak hogy tudd, a büszkeség fontos! Benned megvan minden, ami a hőssé váláshoz szükséges. Még csak az utad elején jársz...

– Eressz el, All Might! Hadd menjek! – vágott a legnagyobb hős szavába Kacchan. – Anélkül is olyan nagy hős leszek, aki felülmúl téged, hogy a számba rágnád! Ezzel elkéstél már pár évet... – fejezte be és indult el rohamléptekbe a folyóson.

A hirtelen megemelkedett adrenalinom, hogy értelmesen tudjak beszélni, Kacchannal együtt elpárolgott, így összezuhanva néztem csak magam elé és a lélek elkezdett kiszállni belőlem.

De All Might belépett a szobába és kérdőre vont. Ahogy az ajtó becsukódott visszaváltozott Toshinorira, csak épp egy túlméretezett jelmezben. Gondolom hallotta az egész beszélgetést az ajtó előtt állva.

– Midoriya! Miről is beszélgettél Bakugoval?

– Nos, mi csak... izé...

– Kíváncsivá tettél. Kifejtenéd ezt részletesebben? Elmondtad Bakugonak, ugye?

– Sajnálom. Még Anyának sem mondtam el, de úgy éreztem, Kacchan megbízható, és muszáj volt tudnia. Szörnyen sajnálom!

Toshinori sóhajtott egyet és fáradtan az ágyam szélére ült. Gondterhelt volt és a sebeim láttán szomorúan csillogtak a szemei.

– Szerencsére Bakugo nem úgy nézett ki, mint aki ezt komolyan veszi, úgyhogy ezúttal nem lesz belőle baj. De kérlek, ne csinálj ilyet még egyszer! – és a kevésbé ramaty karomon lévő ujjaimért nyúlt, amit megigézve már nyújtottam is neki. Tenyerébe vonta és finoman tartotta. – Gondold át alaposan, hogy mit jelent ezzel az erővel rendelkezni! Ha kiderül, a világon rengeteg olyan alak lesz, aki el akarja majd lopni tőled. Ezt titokban kell tartani! Hogy ezzel ne okozzunk káoszt a társadalomban és a saját érdekedben is. Értetted? – kérdezte és valódi aggódás ült a szemébe. A keze melege, a szívemig elért.

– Bízhatsz bennem. Nem kell aggódnod! – suttogtam majd kivágódott az ajtó és ahogy Recovery belépett All Might egy pillanat alatt az ablaknál termet. Micsoda gyorsaság! Olyan volt, mint a villám. Kár. Éreztem, hogy gyorsabban gyógyulok ha fogja a kezem.

– Érdekes. Az előbb mit csináltál? – kérdezte a Doki, ahogy megnézte a monitoron a funkcióimat. – Volt egy kis kilengés de aztán a szíved összevissza vert. Érdekes.

Vörös fejjel hablatyoltam neki valamit de All Might az ablakon kibámulva nem sietett a segítségemre, csak sóhajtott egyet majd visszaváltozott. Hirtelen nem tudtam, hogy most mi történik de erre Toshinori megszólalt.

– Az előbb csak megszidtam az utódomat... Semmi több.

Ezzel számomra vázolta is a szitut. Tehát már Recovery is tudja. 

Beszélni kezdtek és vicces volt hallani, hogy a nagy All Might-ot valaki így leszidja a sérüléseim miatt. Nagyra nyílt szemmel próbáltam védeni a szeretett férfit, hogy az én hibám, hogy így megsérültem de ezt senkit sem érdekelt. Végül Recovery, egy hosszú fejmosás követően, úgy ítélte meg, hogy felvakart valamennyire a padlóról de azt mondta ha egyszerre többet használja rajtam a képességét, az akár meg is ölhet. Szóval, így sérülten menjek csak haza, és holnap folytatja.

Nyilallt, szúrt, fájt és ezek az érzések teljesen letompítottak. Az agyam fele kapacitással működött és valamiért rögtön Aizawa és a szalagjai ugrottak be... Ha kiderül, hogy megint rongybabaként végeztem, tarthatók tőle jó nagy távolságot. De a szemrehányást úgysem fogom megúszni.

Visszafelé tartottam a terembe, már átöltözve, amikor kicsöngettek az utolsó óráról. Belépve láttam, hogy már a söprés és a rendrakásnál tartanak. Az osztálytársaim fellélegezve üdvözöltek és aki még nem mutatkozott be, az is megtette. Valamiért engem ünnepeltek, pedig én feküdtem ki leghamarabb. Nem is értem. 

Vidáman dolgoztak, Iida veszekedett egy madárnak kinéző sráccal, akinek a kisugárzása laza és megnyugtató volt. Vajon mi a képessége? Lemaradtam, mert kiütve pihengettem, amíg harcoltak. Így, hogy fogok jegyzeteket írni róluk? Sóhajtottam egyet és akkor tűnt fel, hogy mennyire normális itt a légkör. Olyan nagy hiányérzetem támadt, ami rögtön feltűnt. Körbenéztem és láttam is, hogy Kacchan asztalán nincs ott a táskája. 

Értem... Már hazament.

Néhány nappal később mind megtapasztaltuk, hogy milyen rettenetesek az igazán alattomos Gonosztevők, ahogy arra All Might is edzett minket az első óráján, és a szavai még mindig a fülembe csengnek.

„Ebben a Hősökkel tömött társadalomban, az okosabb Gonosztevők, az árnyak közé rejtőznek."