Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.20./4

Könnyeimet visszanyelve robogtam le a lépcsőn, nem volt más vágyam mint a lehető legmesszebb kerülni az iskolától de a szembejövő srác túl jó megfigyelőnek bizonyult, így utamat állta.

– Midorya, mi történt? 

– Ne most, Todoroki! – szóltam rá, ahogy kikerülve már szó szerint szaladtam.

– De... Hisade! – tartotta a tempómat, addig amíg be nem látta, hogy válaszra nem számíthat. Jobb ötlet híján megragadta a karomat, hogy megállítson és szóra bírjon de érintését megérezve ugrottam helyből egyet, legmélyebb ösztönből ráztam le magamról a kezét, amit mindketten egy röpke pillanatig megdöbbenve néztünk. Hatalmas hibámat palástolva, teljes tudatában a biztos megbántottságának, förmedtem rá.

– Hagyj békén! – majd egy fokkal kedvesebben, ám annál határozottabban folytattam. – Kérlek! – és gyors léptekkel faképnél hagytam.

Nem akartam őt okolni az egészért de valahogy túl könnyen ment, nem akartam, de mégis beleestem ebbe a hibába.

Mire leértem, Uraraka már átvette az utcai cipőjét, türelmesen várt rám a szekrényeknél, hogy együtt menjünk haza.

– Mi a baj? – kérdezte, miután szó nélkül leroskadtam a padra.

– Minden! Olyan nehéz ez, Uraraka... – néztem fel rá most először és a reményvesztett tekintetemet látva leült mellém.

– Mit mondott All Might?

– Semmit... Nem... Nem csak ő a gond, Kacchan is gyűlöl és Todoroki meg... ő meg... ááá... – temettem a tenyerembe az arcomat, de a sírás nem indult útjára. Olyan volt mintha valami gátat szabott volna a könnyeimnek.

– Tudom, hogy sok mindenen mész keresztül és a felét sem mondod el nekem... – gondolkozott el, hogyan is tudna segíteni rajtam. – De tudd, hogy én mindig melletted állok!

– Tudom, aranyos vagy, de van amikor nem tudsz segíteni. Most minden elfuserálódott, túl gyorsan történnek a dolgok és... és összekuszálódtak az érzéseim is, Uraraka... – Todoroki bánatos szeme rémlett fel, amint ellöktem magamtól. – Mindenki utál...

– Hmm... ezt azért nem hiszem! – mosolyodott el. – De tudod mit? Felvidítalak! Menjünk el, igyunk valamit!

– Már te is kezded? – sóhajtottam lemondóan egy nagyot.

– Van a környéken egy jó kis kávézó, ahol turmixokat is árulnak... Na, mit szólsz?

Ötlete egy félfokot javított a hangulatomon, így sietve vettem ki a szekrényemből és pakoltam be az apróra összehajtogatott esernyőmet a táskámba, az összetört szívem mellé. Igaz, hogy kívülről nem látszott rajtam semmi, de a mellkasomba a lyuk egyre mélyebben tátongott. 

A kávézó forgalmasnak helynek bizonyult, hétköznap délután tömve volt. Mi is csak úgy találtunk helyet, hogy mások asztalához ültünk, ám ez minket nem zavart, csupán jó jelnek vettük, hogy itt bizonyára nagyon finom lehet a turmix.

Egy óra is eltelhetett, mikor hirtelen sötétedni kezdett a gyülekező viharfelhőktől, pedig még messze volt naplemente. Uraraka sürgetően kémlelt ki a kirakat üvegén.

– Azt hiszem mennünk kéne... Uhh, tényleg! Most jut eszembe, hogy nem tudunk együtt haza menni!

– Eee? Miért? – kérdeztem, ahogy a sárga táskám tetejét iparkodva csuktam.

– Anya megkért, hogy intézzek el neki valami fontos papírt. – és hirtelen összecsapta a tenyereit. – Gome!

– Jajj, nincs semmi baj! – vágtam rá rögtön de éreztem, hogy ez most nem esett jól. – Uhh, de akkor én rohanok is! – néztem rá az órámra. – Mindjárt jön a buszom! Jó volt köszi! – mosolyogtam fakón, ahogy hátrálva integettem neki.