Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.7./1

Lecsúszott maszkkal, szétszakadt jelmezben, és lobogó hajjal futottam. Hátranyúltam, hogy a kendőmnek lett-e valami baja de szerencsére egészben túlélte, ami a szoknyámról már nem mondható el. Végig a testem volt a célpont, így a dekorációs célból viselt szoknyarész hamuvá vált. Ebből tanulva, a biztonság kedvéért még feljebb kötöttem a hajam, és a Toshinoritól kapott kendőm biztonságba helyezésétől megkönnyebbültem.

Kacchan nem ért utol, neki nagyobb izomtömeget és nehezebb felszerelést kellett megmozgatnia. Halottam, ahogy belátja azt, csak a hátamat fogja látni ebben a futóversenyben. Ettől a mérhetetlen tehetetlenség kicsordult belőle, felordított mint a sebzett állat és nem bírta visszatartani, ami legbelül már egy napja emésztette és szétfeszítette.

– Miééééért? Miért vertél át? Éveken át nevettél rajtam? – ezt meghallva lefagytam és elöntött a bűntudat de még be sem fejezte. – Végig egy erős képességed volt, Te meg játszottad a gyámoltalan szerepet előttem. Miért??? Tuti azért, mert azt hitted, hogy erősebb vagy nálam... De most itt az alkalom! Bebizonyítom neked, hogy tényleg jobb vagyok!!!

A számra tapasztottam a tenyeremet és borzalmas volt ezt hallani. Kacchan komolyan ezt gondolja rólam, hogy ha lett volna képességem annyi éven keresztül, komolyan megjátszottam volna magam előtte, csak azért, hogy ne sérüljön az egója? Akkor mégsem ismer engem igazán.

Tovább futottam és kisakkoztam, hogy az a legjobb terv ha én feltartom Kacchant, Uraraka meg megkeresi a bombát. Veszélyes, de ez a legkézenfekvőbb. Egyre közelebb hallottam magamhoz a robbantgatásokat.

– Merre vagy??? – kiáltotta és a folyósok visszhangzottak a bájos hangjától. – Te hülye nyomi!

Erre a kis jelzőre megérett bennem a versenyszellem, és azt hiszem, visszaszívom azt a részt, amikor azt mondtam Kacchannak, hogy nem akarok vele versenyezni. Úgy döntöttem, hogy képes leszek rá, és beszállok a ringbe!

– „Hallasz Deku?" – hallottam meg Uraraka hangját a fülembe.

– Hogy állsz? – kérdeztem lihegve.

– „Sajnálom, meglátott Iida de megvannak."

– Merre vagytok?

– „Az ötödik szint közepén."

Az majdnem pontosan felettem van! Szőttem a terveimet, amikor a hátam mögé a folyosó végére Kacchan lépett.

– Miért nem használod a képességedet? – kérdezte ijesztően.

– Már nem félek Tőled! – kiáltottam neki megjátszott magabiztossággal, nem hagyhatom, hogy rám ijesszen.

– Lebecsülsz engem, igaz Deku? Nagy hiba! – mondta és a kesztyűjének a kibiztosító pöckéhez nyúlt.

All Might hangjától zengett a folyosó.

– Bakugo fiam, állj le! Meg akarod ölni?

Hátra léptem egyet, de az első mozdulata óta bíztam benne, hogy nem akar igazán bántani.

– Túl élheti, ha félre áll! – üvöltött vissza Kacchan, az Elsőszámúnak.

Tágra nyílt szemmel mértem fel, hogy merre tudok elugrani, mire meghúzta a ravaszt és egy pusztító robbanással kitört. Tűzcsóva kivitte az épület oldalfalát de a nyomából is látszott, hogy az ereje koncentrált volt, éppen csak a szele repített odébb. A földön fekve hallottam, ahogy All Might szólongat a rádión keresztül.

– Kölyök! Midoriya! – erre lassan felültem de most már nem a szénné aggódó All Might hangját hallottam, hanem Kacchan nevetését. Sötét aurával de mosollyal a száján közelített.

– Na, mit üldögélsz ott? Nem találtalak el, úgyhogy még tudsz mozogni, nem igaz?

Válaszra sem méltattam, Urarakához kezdtem beszélni.

– Jól vagy?

– "Igen!"

De Kacchan ezt elég rossz néven vette és magyarázni kezdett.

– Már megint nem figyelsz rám?!... – de nem hallottam mert Urarakának vázoltam fel gyorsan a tervet. Már csak arra figyeltem fel, hogy Kacchan ismét, csak most a másik kesztyűjéhez nyúl de akkor All Might hangja, újra rendre intette.

Nekem ez pont kapóra jött és tovább mondtam a fülesembe a gondolataimat.

– Menj az ablaknál lévő oszlophoz! Ott!

Kacchan nagy lendülettel közelített és már nem tudtam befejezni a mondandómat. Ki akartam védeni de olyan sebességgel mozgott, hogy nem ment. Először egy kisebb robbantást kaptam, majd egy közepeset a hátamba, amitől felsikítottam de nem hagyta abba. Megragadta a karomat és erősen ellökött. Követni sem bírtam a mozdulatait és újra a földön kötöttem ki. Zihálva néztem fel. Most vagy soha! A fájdalmammal nem törődve hátrálni kezdtem tőle, az ablaknál lévő oszlop felé. Nehezen felálltam és már nem bírtam tovább hátrálni. Kacchan csak kitartóan követett és újra feltette a meg nem válaszolt kérdéseit.

– Átvertél, ugye? Gyerekkorunk óta abba a hitben hagytál, hogy nincs képességed! – és a hangjában már más is volt, nemcsak mérhetetlen düh. Nem szabadott volna válaszolnom de fájt. Nem a hátam, és nem is az a sok horzsolás, hanem az, ahogy most rám néz.

– Nem!

– Mondd el, miért? Erősebbnek gondolod magad?

– NEM! – kiáltottam. – Te sokkal jobb vagy nálam! – sírtam el magam, ahogy kiejtettem a szavakat. – Ezért... ezért mert ilyen jó vagy, le akarlak győzni és felülmúlni, hogy én is ennyire jó lehessek. Te Idióta! – üvöltöttem most már én is, amivel csak még jobban felbosszantottam. Bár akármit csinálhatok, csak felmérgesítem.

– Ne bőgj már! Megint csak játszod az áldozatot, ugye? Te kis hülye! – emelte a kezét felém, hogy addig pörköljön, amíg fel nem adom.

De a terv kész volt már. Én is felé léptem és ütésre emeltem az öklöm, majd mikor Kacchanból kipattant volna az első szikra, elkiáltottam magam.

– Kezdheted Uraraka!!!

A képességem felizzott az egész karomba, Kacchan robbanása fellángolt a tenyerébe és a két erő összefeszült. De amíg ő a testemre célzott, én fel az öt emeltre. A légnyomás lyukat ütött az épületbe bár én azt már nem láttam, mert elvakított a robbanás fénye.

Persze, biztos voltam benne, hogy szemtől szembeni harcban, nem tudnám legyőzni és azt is, hogy tényleg visszafogta magát. Az öklével, akár ki is üthetett volna de ő végig csak robbantgatott. Sokkal nagyobb fájdalmat is tudott volna okozni nekem, ha akar.

– Hát ezt! Ezt tervezted az elejétől fogva. Mégis játszottál velem? Hagytad, hadd beszéljek a...

– Nem!!! – potyogtak a könnyeim a törött karom fájdalma miatt és zavart, hogy a robbanás fénye teljesen megvakított, így az előttem álló fiúból semmit sem láttam, mondjuk ettől, egy fokkal könnyebb volt bevallani neki a tényeket.

– Nem akartam használni! Mert nem használhatom... – csuklott el a hangom. – A-A testem... nem bírja elviselni... a visszahatását... Aizawa is megmondta... De ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam találni... a hatalmas erőfőlényed mellett... – forgott velem a szoba és a fájdalomtól már alig voltam magamnál de elhaló hangon folytattam. – Észrevettem ám, hogy nem az arcomra céloztál és... – halkult el fokozatosan a hangom, ahogy támolyogni kezdtem felé, az ép karomat kinyújtva, amit a korom, feketére színezett... – és azt is, hogy egyszer sem ütöttél meg... – és ahogy az ujjbegyeim a mellkasához értek, elmosolyodtam azon, hogy mindketten mekkora idióták vagyunk, majd a film megszakadt, és beájultam a forró karjaiba.