Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.11./1

Már a gyengélkedőn tértem magamhoz. Lecsillapodott állapotomban már éreztem minden törött csontom sajgását. Zihálva kapkodtam a levegőt, könnyáztatta arcomat a plafon felé emeltem. Nem bírtam Toshinorira még rápillantani sem. Vajon most lett elege belőlem? Semmit sem tudok rendesen megcsinálni, amit kér tőlem. Azt mondta, hogy nem fog elhagyni, de talán most, hogy látta Todorokit, aki mindenben jobb nálam, talán rájön, hogy Ő, tökéletes utódja lenne...

– Sss... – simított meg Recovery. – Adtam fájdalomcsillapítót, hamarosan hatni fog! A jobb karod csontjai ripityára törtek. Sosem lesz már olyan, mint volt. El kell távolítanom a csontszilánkokat, nehogy az ízületeid közt maradjanak. Utána meggyógyítalak. Most próbálj nem mozogni. – folytatta, ahogy a karomat még egy réteg pólyába rögzítette. Most pont úgy nézek ki, mint Aizawa... – Így hergelni és biztatni egy gyereket, aki képes feleslegesen tönkre tenni a testét... Ez nem tetszik. – pillantott a Mentoromra. – Túl messzire mentél. Te is, és a lány is! Nem szabad megdicsérned érte... – korholta Toshinorit, ki a szemem sarkából nézve gondterheltnek tűnt, ám mérgesnek nem.

Épp bocsánatot akartam volna kérni, mikor berobbantak a szobámba Urarakáék. Iida, Mineta és Tsuyu illedelmesen köszöntek mindkét felnőttnek és rögtön a hogylétem felől kérdeztek.

Kedves volt tőlük de a fájdalom, gyógyszer kombinációjától nem igazán voltam képben.

– Uraraka! Én sem nyertem... – néztem elgyötörten a lányra, aki aggódó mosollyal figyelve a fejem búbjára tette megnyugtatóan a kezét.

– Semmi baj... Mindent beleadtál! – és a homlokomból kisöpört egy megviselt tincsemet. – Szerintem nyertél! Ha jól leszel, olyat mesélek a meccs végéről...! – kacsintott rám, mitől erőltetni kezdtem a homályba burkolózott agyamat, hogy emlékezzek, mi történt és be is villant a robbanás.

– Shoto! Ő hogy van? – kérdeztem hirtelen, illetlenül a keresztnevén említve Todorokit.

– Kimerült, és zavarodott de pár kisebb sebet leszámítva, jól van...

Recovery itt tartotta fontosnak kiküldenie őket de mielőtt távoztak Uraraka jól megnézte magának Toshinorit, aki a szoba egyik sarkába menekülve csinált úgy, mint aki itt sincs. Nem tudta, hogy ki ő és miért van a szobámba de jól megjegyezte az arcát.

Néztem a szőke férfit, aki az osztálytársaim lelépése után visszatért mellém és kitört belőlem minden.

– Sajnálom Toshinori. Nem tudtam teljesíteni a kérésedet. Nem bírtam megnyerni a Sportfesztivált úgy, mint Te mikor még ide jártál... Ha csendben maradtam volna és kihasználtam volna a gyengeségét, talán én is nyerhettem volna...

– Láttam... Próbáltad rávenni, hogy vegyen észre valamit... Valami fontosat... – gondolkozott el az arckifejezésemen.

– Igen. Todoroki iskola kezdés óta olyan dühös, magányos és szomorú volt, nem nézhettem tétlenül, segíteni akartam, pedig nem is kellett volna... Sajnálom! – mondtam ki nehezen, mire könnyeimet újra szabadjára engedtem. Sajnáltam Shotot, magamat és a vesztett helyzetemet. Ezt végighallgatva Toshi arca egy pillanatra fájdalmasan összerándult, ahogy fejében összeállt a kép, de saját érzéseit figyelmen kívül hagyva bólintott egyet.

– Az tény, hogy sajnálatos az eredmény. Ám az nem változtat semmin, ha ostobaságnak tartod a tetteidet. Viszont... közbelépni akkor, mikor nem kellene, ez a hős egyik fő ismérve. – lépett közelebb és talán Uraraka mozdulatát megirigyelve, a hajamat vigasztalóan megsimította, majd mikor kábán még jobban zokogni kezdtem a könnycseppjeimet törölgette.