Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.1./1

 "– Látják ezt?! Már vagy száz embert megmentett! Ez őrület! Csak tíz perce van itt! Ez őrület! És nevet!

– Most már minden rendben. Hogy miért? Mert itt vagyok!" – zengett All Might hangja egy ezer éves felvételről, amin sorban menti ki az ájult embereket egy hatalmas tömegbalesetből. 

Ezeket a képsorokat már sokadszorra nézem végig, de a tegnapi esett fényében, most valahogy máshogy látom. Gyermeki énem eddig csak a vidám nevetést és könnyed mozdulatokat látta meg, de most látva már egészen más. A tűz, forrón égetheti a hőst, aki az életét kockáztatja minden egyes fordulóval, mégis mosollyal az arcán, újra és újra visszamegy, akármennyire is nehéz, hogy életeket mentsen. Forróság van? Szomjúság kínozza? A tíz ember súlya, akiket egyszerre cipel már megnehezíti a mozgását. Már fárasztó? Nehéz? Pihenne egyet? 

Igen, de mégsem áll meg! Megy tovább, mert tudja, hogy nélküle meghalnának ezek az emberek. Végül sikerül mindenkit kihoznia, ünneplik is érte de közben senki sem gondol bele, hogy a Hősnek ez milyen érzés lehetett.

All Might ezen a videón bemutatta, hogy hozzá képest mennyire messze vagyok még. Mi, az osztályunk, mennyire messze vagyunk ettől. Ész nélkül harcoltunk és ismét csupán szerencsém volt, hogy túléltem. Szerencsénk volt. Nem akarom ezentúl a vak véletlenre bízni a sorsunkat! Toshinorinak fogy az ideje, nem akarom, hogy aggódjon a világ sorsa felől. Át kell vennem a helyét, bár nem így terveztem... Huh, a terveimet lassan a kukába dobhatom, pedig tisztán láttam magam előtt, hogy All Might és én, vállt vállnak vetve együtt küzdünk és győzedelmeskedünk. Ehelyett mi lesz? Visszavonul mert átadta az összes erejét.

Kopogás zavart meg az edzésben és az agytornámban. Vagy inkább önostorozásban?

– Hisade! Kész a vacsi! – lesett be az ajtómon Anya. Látom a szemében, hogy még mindig aggódik értem. A héten úgy csináltam, mint aki egyszer sem törte össze magát, amit szerintem tök jól hoztam, csak azt látta, hogy mindig hulla fáradt vagyok. Most is, a vacsi egy vasárnapi ebédet megszégyenítő menüsor lett, annyira örült, hogy a "rettenetes" támadásban, amit végül is a híradóból tudott meg, nem sérültem meg. Ajj, bár őszintébb lehetnék hozzá, de én vagyok az egy szem lánya. Tudom, hogy mindent megakar adni, például ő vette az első hősjelmezemet is, amit ugye rögtön szétszakítottam... Persze erről még nem tud... és látom, hogy folyamatosan aggódik értem. Hogy mondjam el neki, hogy ezentúl ez lesz? Meg fogok sérülni és ezt, neki is el kell majd viselnie...

– Anya, minden rendben lesz! – mondtam neki, ma már századjára és még holnap is itthon leszek, ami alatt még százszor elismétlem majd neki, hátha megnyugszik.

Vasárnap szerettem volna találkozni Toshinorival de még otthon lábadozott és volt egy remek ötletem, hogy átmegyek hozzá ápolni, de végül elvetettem, mert nem voltam biztos benne, hogy másnak is tetszene ez az ötletem...

Hétfőn az osztályban, természetesen csak a történtek volt a téma. A híradó egész hétvégén ezt a támadást harsogta, talán kissé eltúlozva is. Értem, hogy elég nagy probléma, hogy egy hősökkel teli helyre, volt olyan őrölt, aki bemer törni, főleg annak fényében, hogy All Might is itt volt. A legrosszabb, hogy sikerült is neki. Ennek biztosan lesznek még következményei!

Iida fontoskodva adta ki parancsba, hogy üljünk le a helyünkre de azt csak későn látta meg, hogy rajta kívül már mindenki a helyén ül, majd a lányok azt beszélték, hogy Aizawa még mindig kórházban lehet, így meglepetés lesz számunkra, hogy ki fogja megtartani a következő órát.

Nyílt az ajtó és kíváncsian néztünk egyszerre arra.

– Jó reggelt! – köszönt be egy végtelenül fáradt és szemmel láthatóan is összetört egyén.

– Aizawa Tanár úr! Túl hamar jött vissza! Túlságosan profi! – hőzöngtek a többiek, én csak megkönnyebbülve sóhajtottam egyet, hogy tényleg jól van.

– Tanár úr! Felépült? – jelentkezett szólásra Iida.

– Komolyan rákérdeztél erre? – nevetett Uraraka, Iida mögötti helyről.

– Az egészségügyi állapotom most nem fontos. A lényeg, hogy a harc még nem ért véget.

– Harc?! – lelkesült be Kacchan.

– Csak nem...?! – készültem fel a legrosszabbra.

– Már megint a Gonosztevők...?! – sírt fel Mineta.

– Közeleg a U.A. Sportfesztivál! – nyögte be Aizawa magához képest lelkesen. Az osztály pedig megkönnyebbült, hogy ez csak egy rohadtul hétköznapi iskolai dolog lesz.

– A Sportfesztivál mindenki kedvenc eseménye! – üvöltött az izgatottságtól Kaminari de Jiro közbeszólt.

– Várjunk csak! Biztos bölcs dolog a gonosztevők támadása után rögtön elkezdeni a Sportfesztivált? Mi lesz, ha megint ránk támadnak, vagy...?

– Jelenleg úgy tervezik, hogy a rendezvény megtartásával bebizonyítják, hogy a U.A. krízishelyzet kezelési rendszere sziklaszilárd. A védelem ötszörösére lesz emelve az előző évekhez képest. Mindezek felett, a Sportfesztivál egy nagy alkalom... Nem olyasmi, amit néhány gonosztevő miatt lefújnának... – magyarázta egy levegővel Aizawa. És persze megint igaza van.

Érettségiig csak három alkalmunk van kitűnni a tömegből. Kapcsolatokat építeni, ismerkedni, megismertetni magunkat. Későbbi pályánkat ez az esemény szépen a magasba tudja ívelni, ha jól teljesítünk. Főleg, mivel leadja a tv és ezt minden évben többen nézik, mint anno az olimpiát.

Közben Jiro és Kaminari játékosan civakodtak egy sort, amit mi kívülállók nem érthettünk. Iida mondta, hogy a támadást, együtt élték túl, ami talán közelebb hozta őket. Hallottam már olyanról, hogy a közösen átélt trauma, örökre összeköti az embereket, lehet ez rájuk is igaz vagy csak túl gondolom és szimplán bejönnek egymásnak. Hm... Ezt majd idővel megtudjuk.

Az ebédidőben épp a terembe sétálva még mindig csak körbe-körbe pislogtam és láthatóan nem fogtam fel még, miért olyan izgatott mindenki.

– De a profik nem biztos, hogy észrevesznek, hacsak nem próbálkozol elég keményen... – hallottam az átlátszó lánytól, Hagakurétől, akinek csoda, hogy nincsenek pszichés gondjai csupán attól, hogy nem látja önmagát. Vagy lehet látja, csak mi nem? Hű, ezt majd meg kell kérdeznem tőle!

– Egek, most mit tegyek? Én már egy helyben állva is feltűnő vagyok, így a megfigyelők le se tudják venni majd rólam a szemüket, ugye? – kérdezte csak úgy bele a levegőbe Aoyama, kis európai akcentussal. Vajon még mindig a felvételi miatt pikkelek rá vagy van valami más is? Nem tudom de a vele szembeni ellenérzésemmel nem tudok mit kezdeni. Pedig nyitott vagyok, hát én ne lennék mindenki felé nyitott? Lehet idővel megszokom.

Iida mellett megálltam és már az arcomból olvasott.

– Midoriya, te nem érzed izgatottnak magad? – kérdezte.

– De lelkes vagyok én is, nyilvánvalóan, persze, csak... – makogtam és akkor leesett, hogy miért lettem hirtelen olyan zavart. Mégis, én mit tudok bemutatni a tömegnek? Azt, hogy hogy töröm össze magam?

– Deku, Iida! – szólt bele a pánikomba Uraraka. – Adjunk bele mindent a Sportfesztiválon! – és az arcán mindenre elszánt tekintett ült. Tényleg. Talán most itt az alkalom megkérdezni. Kihívtam a teremből és Iida is jött velünk, majd rátértem.

– Miért döntöttél úgy, hogy a U.A.-be jössz és profi hős leszel, Uraraka?

Elvörösödött és kereste a szavakat. Ő annyira más mint én. Vajon miért?

– Nos, izé... A pénz miatt. – bökte ki és zavarba jött. – Sajnálom, tudom, hogy ez nem olyan csodás motiváció mint a tiétek de...

– Hogy ne lenne csodálatra méltó az, hogy a megélhetésedet akarod biztosítani? – darálta Iida, miután összeszedte az állát a földről. Ő valahogy rögtön megtalálja a megfelelő szavakat.

Bólogattam párat mialatt Uraraka felvázolta a családi és anyagi helyzetüket, és így már érthető volt. Csak néztem, hogy a szemben álló törékeny lány mennyire a szöges ellentétem. Én az álmaimban élek, semmi másra nem gondolván, Ő pedig a színtiszta valóságban. Vágyik arra, hogy hős legyen de két lábbal a talajon állva, figyelembe véve a valóságot.