Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.1./3

 Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam miután egyedül hagytak az üres osztályterembe de még akkor is emésztettem az elhangzottakat, amikor a füzetemet az udvaron keresgéltem.  

Elnyomtam pár „idiótát" csak úgy nőiesen magamnak, meg talán a kis koi pontyoknak is, akik vidáman és gondtalanul úszkáltak a medencéjükben és csak azon járt az eszem, hogy hol siklott ki az életem? Talán abban a pillanatban, amikor megláttam All Might-ot? Mert akkor, ott, eldőlt számomra, hogy akármi történik, én egy szinten akarok állni vele és mosollyal az arcomon embereket menteni, úgy mint Ő és talán együtt dolgozni vele, hogy mindig a közelébe lehessek... Vagy akkor, amikor még gyerekként a Doktor azt mondta, hogy nekem nincs és nem is lesz képességem? És Istenem, én ezt mennyire nem akartam elfogadni akkor és igazából, még mindig nem vagyok hajlandó feladni. Sokáig csak azon járt az eszem, hogy milyen rosszul is jártam, van egy plusz ujjpercem de képességem meg egy sincs. Mai fejjel ez már nevetséges. Igen. Nevetséges vagyok. Kacchannak igaza van. Fel kell adnom és elfelejteni All Might-ot, U.A.-t és ezt az egészet.

A diagnózis után azt kérdeztem Anyukámtól, hogy „Belőlem is lehet hős?" de a válasza nem az volt, amit hallani szerettem volna. Azt akartam akkor Anya, hogy azt mondd nekem, hogy igen!

Hazafelé sétáltam, a jegyzetfüzetem megpörkölődve és megviselten pihent a kezembe. Túl koszos volt, hogy betegyem a táskámba de túl értékes számomra, hogy kidobjam kukába. Igen, még mindig az, pedig egy órája fogadtam meg, hogy hagyom a francba az egészet, mégsem tudok megválni az elemzéseimtől. A hőssé válásom fontos eszköze ez. Mióta kiskoromba eldöntöttem, azóta készülök rá. Még önvédelmi és küzdősport szakkörön is voltam. Plusz egy csomó más számomra is elérhető különórán. Igazából nem tudom mire számítottam de meg akartam mindent tenni, ami tőlem telt és hát, ennyi telt tőlem. De! Már akkor sem érdekelt, hogy mit mondanak mások és most sem fog! Igen! Emelt fővel küzdj tovább! Hajtogattam magamnak ezt de egy ilyen nap után fogamat összeszorítva tudtam csak megtenni.

Annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy egy nyálkás gonosztevő megjelent a hátam mögött. Hátrafordultam a furcsa zajra, ami a csöpögése és nyálkája bocsátott ki és akkor, teljes életnagyságban megláttam. Még sosem találkoztam ezelőtt, ennyire közvetlen közelről egy rossz arccal sem. Lefagytam és nem tudtam megmozdulni addig a pillanatig, amíg felém nem indult. Beugrott az önvédelem szakkörön elhangzottak és kapkodva túrtam elő a paprika spray-t, majd eszembe jutott a sok hasznos infó a jegyzeteimből... Igen, a 25. oldal! Az ilyen megfoghatatlan testű gonosztevőknek általában a szemük a gyenge pontjuk, így amikor elég közel ért az egészet odafújtam. Bíztam, hogy az nem cseppfolyós mint a teste többi része. Fájdalmasan becsukta a szemét egy ordítást követően és én a sikerélményemmel együtt, futásnak eredtem. Nem sokáig örülhettem mert hamar elmúlt nála a paprika csípő maró hatása és gyorsabb is volt nálam. Erősen az egyik lábam köré fonta az egyik csápját, amitől kecsesen hasra vágódtam és minden, ami nálam volt, távolabb a földön landolt. Így már nem tudok semmi trükköt előkapni a tatyómból. A nyúlványa már a derekam körül tekergett, hogy felemeljen, így a szemünk egy magasságba került, miközben szabadulni próbáltam.

– Ne aggódj, Kislány! Csak átveszem az irányítást a tested felett. Nyugodj meg! Csak 45 másodpercig fog fájni. – suttogta dühösen a Nyálka, miközben teljesen beborított. Fulladozni kezdtem és az agyamban bekapcsolt vészharang. Nem kapok levegőt! Pánikolva hörögtem és a ujjaimmal próbáltam az arcom elől letépni a csúszós nyúlványát. A lábaim a levegőt taposták és kétségbeesetten kezdtem gondolatban elbúcsúzni az élettől. Borzalmasan bosszantott, hogy ilyen gyenge vagyok és tehetetlen.

A szörny élvezettel nézte, ahogy küzdök, engem meg halványan elöntött a büszkeség, hogy mennyire kitartó voltam az utolsó pillanatig és így végérvényesen tudatosult bennem, hogy nem akarok még meghalni, nem akarom feladni, akár mennyire is szar az életem, kiakarok tartani és kezdeni akarok valamit magammal, akár mennyi időmbe és energiámba fog telni és az ájulás előtti utolsó gondolatomban is még azt sikítottam, hogy  valaki segítsen, mert még élni akarok!

Testem elernyedt, látásom elhomályosodott és már csak a szívem dobogását hallottam, amikor egy erős lökést éreztem az egész testemen majd a hideg arcon csapott, amitől reflexszerűen levegőt vettem és éreztem, ahogy a friss oxigén megtelíti a tüdőmet. Egy ezred pillanatig mintha All Might-ot láttam volna de inkább hallucinációnak gondoltam, mielőtt újra elsötétedett minden. A lökéshullám, ami a megmentőm erejétől származott, messzire felrepített.

– Hé! Hé! Hé...! – hallottam a mély hangját a sötétben majd heves de apró paskolásokat éreztem az arcbőrömön.

Mi történik? Önkéntelenül a kezére tettem a kezem, hogy akárki is csinálja, villámgyorsan hagyja abba azt, amit épp csinál. Nyitottam a szemem de amilyen lassan sikerült, olyan gyorsan visszazárult majd újra megpróbáltam. Következőre, végre sikerült nyitva is tartanom a szemhéjamat de amit láttam, attól rögtön kitágult a pupillám. Közvetlen közel voltak hozzám, az élénk égszínkék írisze, amik aggódó tekintettel engem figyeltek, aranyszőke haja, ami az égnek állt és a meleg izmos teste, ami pont olyan volt mint képzeltem. Egyszóval All Might-ot láttam, aki egyik karjával tartott, így túl közel volt hozzám és a másik kezével pedig még mindig arcomat fogta. Ez a helyzet nagyon romantikus lett volna, ha az a picike tény nem rondít bele, hogy csak azért volt még ott a keze mert én még mindig nem engedtem el.

 – Megvagy! – szólt mosolyogva és egy ezred másodperc alatt felmértem a helyzetet és sikítva (úgy, mint reggel a kawaii lányok) akartam kihátrálni illő távolságra de ő erre csak még erősebben magához szorított. A menetszél az arcomba csapott és igazán akkor fogtam fel, hogy mi még mindig a levegőben vagyunk de talán már leszállóágon... bár az apró emberekből ítélve még mindig irtó magasan, nagy sebességgel szeltük a levegőt. A sötétzöld hajam csak úgy lobogott, tudtam, hogy véglegesen összeborzolta a szél és reménykedtem, hogy a szoknyámat takar annyit belőlem, amennyi egy ilyen helyzetben illendő.

– Ne nézz le! – mondta megnyugtatásként, amikor látta a halálra vált arcomat, de ezzel nem sikerült lenyugtatnia mert még mindig sokkolt, hogy itt van és hozzám beszél az igazi, az első számú Hős. Mondjuk így élőben valahogy máshogy néz ki, talán a mosolya, ami nem olyan mint a tv-ben. Uuu, tényleg autogramot kell kérnem tőle, meg esetleg a telefonszámát...