Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.20./5

Guggolva én is simogatni kezdtem a még mindig fetrengő cica selymes hasát. Elvörösödve próbáltam kijönni Tenko érintése keltette zavaromból, miközben legbelül a Toshi szavai által megtépázott lelkem fehér zászlaját megadóan lengette.

– Honnan tudtad? – kérdeztem kis idő múlva, miután újra átgondoltam a tettét. Zavart, hogy a srác ennyire rejtélyes. 

– Még a kávézóban... – felelte kelletlenül. – Nem tehetek róla, hogy nem tudod csukva tartani azt a ronda táskát!

Ehh... Hát persze, hogy ott látta az ernyőmet... De akkor? Végig tudta, hogy bármikor mehetnék? Tudta jól, hogy nem tarthat vissza az eső, és most már azzal is tisztában van, hogy kizárólag Ő miatta vagyok még mindig itt...

– Gonosz vagy... – kúszott egy bárgyú vigyor az ajkaimra.

– Te meg hazug! – vágta rá, rám sem nézve de hangjában nem volt ítélkezés, esőt fürkésző vörös szemeiben csupán kíváncsiság csillant.

– Csak nem akartam, hogy egyedül maradj... – kezdtem volna bele egy szánalmas szabadkozásba, de közbeszólt.

– A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve... – húzta mosolyra a cserepes ajkát az "én nyertem" arccal.

– Bahh! Ilyen hozzáállással, neked amúgy sok barátod van?

– Nem, nincs. – gondolkozott el újra az unott arckifejezésével. – De most már muszáj leszek keresni párat...

– Hmm, ez jó ötlet! – bólogattam lelkesen.

– Akár Te is csatlakozhatnál... Na meg, a Sportfesztiválos barátaid. Az, aki megnyerte, egészen beleillene a környezetembe.

– Micsoda? Kacchan? Ő nem a barátom! A vérmérsékletedhez pedig inkább Todoroki illene... – akadt meg egy pillanatra a lendületem, ahogy ráeszméltem, hogy önkéntelenül újra őt hoztam szóba. – Ő is olyan nyugodt és magánakvaló, mint te... – halkult el a hangom, ahogy egyre nőtt bennem a káosz, de még küzdöttem ellene.

– A Második fiára gondolsz?

– Ühüm.

– Érdekesen hangzik... Elég tehetséges...

– De várjunk csak, komolyan néztél engem a tévében? – kérdeztem vissza meglepődve, ahogy a fontos infó eljutott a tudatomig. – És felismertél?

– Persze... Nehéz lett volna nem észrevenni téged abban a nevetséges műsorban... – és mind a tíz ujjával a robbanásomat imitálta. – Puuuff! Aztán... Nyekk... – és még a nyelvét is kinyújtotta, ahogy halottnak tetette magát.

– Gyáá! Nemár... – takartam el a bevörösödött arcomat a tenyeremmel, majd azokba motyogtam. – És nem is volt nevetséges a műsor...

– Akkor szerezted a hegeidet? – pillantott először a kézfejemre, majd végignézve karjaimat, végül a vádlimra.

– A kezeim kissé megsínylették a harcot... – néztem én is végig a különféle és alakú meggyógyult sebeken, majd a görbe ujjamra siklott a tekintetem, de azt már nem akartam látni, így inkább ökölbe szorítva elrejtettem azt. – Tudom jól, hogy nem túl szépek, de...

– Nekem tetszik... – vágott a szavamba vehemensen, majd élesen témát váltott. – És a vádliddal mi történt?

– Jah, ez? Ez semmi extra... Buta kis baleset volt a gyakornoki hetemen... – legyintettem, ahogy a begyakorolt szöveget ismételtem el. – Csak elestem...