Zöld Villám | BNHA | femDeku

1. évad vége

Kitört belőlem a zokogás, ahogy már nem kellett erősnek mutatnom magam. Szédülten rogytam le, a földet kezdtem kaparni fájdalmamban és a tehetetlenségemben. Egy hét alatt semmit sem fejlődtem, még mindig szerencsétlenül gyenge vagyok.

– Bocsáss meg! Képtelen voltam bármit is tenni! – motyogtam inkább magamnak, mint másnak. Tudtam jól, hogy egészen biztosan csalódott bennem. Nem haladok elég gyorsan... Találni fog valakit, aki méltóbb és visszaveszi a képességét és odaadja másnak. Mint tanítvány megbuktam. Újra.

– Ez nem igaz. – hallottam Toshinori rekedtes és fáradt hangját a gőzfelhőből. Most nem pukkanásszerűen változik vissza, hanem szépen apránként. Az egyik fele még izmos volt de a másik már nem.

– Ha nem avatkozol közbe és nem nyerted volna nekem azt a plusz percet, akkor megölt volna. Ismét megmentettél! Köszönöm Hisade. – mondta a végét már suttogva. A könnyeimtől már nem láttam semmit, csak annyit bírtam kinyögni

– Toshinori, úgy örülök, hogy jól vagy!!

Megkönnyebbülve néztük egymást, amikor meghallottam Kirishima hangját. Futva érkezett felém és teljesen meghatott, hogy aggódik értem... Majd Toshinori felnyögött és akkor esett le.

– Jól vagyok! Nem kell, Kirishima! – üvöltöttem oda, de ez a vörös srácot nem érdekelte. Szerencsére, a földből kinőtt egy földfal és eltakarta All Mightot.

Cementoss Tanár úr elmondta a srácnak, hogy gyülekezzen a kapuba és ezzel megvédte All Might jó hírét. Szóval Ő is tudja. Akkor talán az egész tanári kar tud a másik alakjáról.

– Köszönöm! Megmentettél, Cementoss. – hálálkodott Toshinori már a földön ülve.

– Elvégre én, egy nagy rajongód vagyok! Segítek mindkettőtöknek észrevétlenül eljutni a gyengélkedőre, de megjegyzem, ma túl sokat kockáztattál...

– Ha nem kockáztatok, már halott lennék. Jól mutatja milyen erősek voltak...

Emlékszem, ezen a mondatán még hosszú ideig gondolkoztam. 

Tomura az utolsó beszélgetésünk alkalmával mondta csak el, hogy végig engem hibáztatott az akkori bukása miatt, na nem azért, mert közéjük álltam, hanem mert zavartam... Zavarta valami, amikor rám nézett de arra csak később jött rá, hogy az egy érzelem volt. Életében először zavarta valamiféle érzés, amit nem volt képes se megérteni, se elpusztítani.

Ezután egész délután csuklottam jelezvén, hogy valaki nagyon gondol rám. Azt hiszem ma szereztem egy ellenséget. Az a srác... Ha csak rágondolok halálra rémülök. Azok a kezek... És ha ez még nem lenne elég, gyors, erős és a képessége halálos. De miért volt olyan ismerős nekem egész végig?

A gyengélkedőn, az ágyban feküdve, az infúzióra kötve, újra és újra rágtam magam a történéseken. Akkor nyugodtam meg kissé, amikor Toshinorit a mellettem lévő ágyba fektette Recovery. Csak néztem, ahogy beköti a sebeit és a csupasz felső testét. Most látom először póló nélkül, ami fájt. A háborgó lelkem nem bírta már ezt. A szeretett férfit ilyen állapotban látni, egy merő kín volt. Tönkreteszi magát és miért? Hogy a világ békés hely maradjon, de ő rá ki gondol? Ki vigyáz rá? Ki törődik vele? Mindig csak másokért élt és magával sosem foglalkozott. Nem vette figyelembe saját magát.

Recovery kivételesen nem szidott le de nem is dicsért meg. Kérte, hogy pár órát pihenjünk majd magunkra hagyott.

– Nem vagyok biztos benne de szerintem még tovább csökkent az időkorlátom... – kezdett bele Toshinori a beálló csendbe. – Remélem, egy óráig még bírni fogom...