Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.11./1

– Hülye vagy?! – kiáltott fel ijedtében Mineta, ahogy meghallotta, hogy harcolni akarok. – Az lenne a legjobb, ha nyugton megvárnánk, amíg a U.A. hősei eljönnek értünk! – és hátrálni kezdett. Talán keres magának egy sötét sarkot és elbújik? Vajon csak a helyzettől ijedt be, vagy egyébként is ilyen gyengék az idegei?

Amíg Tsuyu próbált lelket önteni belé, én kiléptem a takarásból és nézni kezdtem az ellenséget a vízben, miközben elemezni próbáltam őket.

– Sokan vannak és kivétel nélkül, mind vízhez köthető kinézettel rendelkeznek. – motyogtam. Vajon előre megbeszélték a felállást?

– Ez azt jelentené, hogy tudták, mi van ebben az épületben, mikor összegyűjtötték a csapatukat? – kérdezett vissza Tsuyu.

– Lehet. De ha valaki képes ilyen aprólékos információkat beszerezni, akkor nem stimmel valami... Egyszerűen baklövésnek tűnik... Ideküldtek téged, Tsuyu. Vagyis, a gonosztevők vélhetőleg nem ismerik a képességeinket.

– Értem. Ha tudták volna, hogy béka vagyok, akkor valószínűleg a tűzvész zónába küldtek volna. – gondolkozott el a teóriámon.

– Ha ez igaz, akkor azért választottak szét minket, hogy túlerőből végezzenek velünk. – erre Mineta újabb pánikrohamot kapott. Azt hiszem ezentúl szebben kéne előtte fogalmaznom. – De van egy reményünk! A meglepetés ereje! Nem tudnak felkészülni ránk, mert fogalmuk sincs mire vagyunk képesek!

Mondjuk, én sem... Megkértem, hogy mondják el a képességeik mibenlétét, hogy ki tudjak eszelni egy tervet. Sorban elmondták, hogy pontosan mit tudnak és Mineta gömbjeivel nem igazán tudtam hirtelen mit kezdeni, ami gondolkozásra késztetett. Ám a gonosztevőknek ez már unalmas volt, az egyikük, egy mozdulattal kettétörte a hajótestet. A süllyedés elkezdődött, nem maradt több időm, mégsem jutott semmi az eszembe. Mineta már olyan szinten pánikolt, hogy Tsuyu kétségbe vonta a hősiességét, mikor beledobált pár ragacsos gömbjét a vízbe. Kinéztem, hogy mit kezdenek vele de csak vitte az áramlat a felszínen, nem mertek hozzányúlni. Ezt látván a tervem kezdett testet ölteni.

Nem maradt több időnk, bármennyire is félek, bátornak kell tűnnöm. Látszik Minetán, hogy nem hisz magában, most mégis Ő lesz a tervem kulcsa. Remegő kézzel, két mondatban felvázoltam nekik az ötletet, és akcióba lendültünk.

– Pusztuljatok! – kiáltással magamra vontam a figyelmüket és reméltem, hogy jól hozom Kacchan karakterét, majd meggondolatlanul elugrottam a hajó széléről.

Erre a Gonosztevők már mosolyogva dörzsölték a tenyerüket, hogy milyen idióta módon, számukra egyszerűen tudnak majd megölni, de pöckölésre emelt bal karomon, a két ujjammal erőt fejtettem ki, bár próbáltam koncentrálni, újra eltörtem az ujjaimat. A lökéshullám, amit a képességem keltett, a vízben örvényt gerjesztett, engem pedig felrepített. 

Sikítva kiáltottam Tsuyu nevét, aki Minetát a hóna alá csapva, nyelvével elkapott és a part felé ugorva, még a levegőben Mineta beledobálta az összes gömbjét a fejéről a vízbe, ami sikeresen összetapasztotta az örvényben összegyűlt Gonosztevőket.

A sekély vízben állva fájlaltam az ujjamat és vissza-vissza tekintve, nem hittem el, hogy tényleg sikerült a terv. Mázlink volt, hogy mindenkit, aki az életünkre akart törni, mozgásképtelenné tudtuk tenni. Hihetetlen, hogy sikerült!

– Jól vagy? – kérdezte tőlem Tsuyu.

– Kibírom. – válaszoltam sziszegve, ahogy a könyökvédőmet ráhúztam, mint egy merevített kesztyűt.

– Mi legyen a következő lépésünk?

– A legfontosabb szerintem az, hogy segítséget hívjunk. A legjobb az lesz, ha a part mentén megyünk és elkerüljük a központi teret, hogy a kijárathoz eljussunk. – mutattam az ép ujjammal az irányt.

– Ez igaz. Aizawa rengeteg gonosztevőt csalogatott a térre...

– Hát ez az. – sóhajtottam fel. – Talán túl sokat is. Szerintem túlvállalta magát, mikor beugrott a gonosztevők közé, hogy megvédjen minket...

Mindkettő társam az arcomra nézett és tudták, hogy a fű alatti kislisszanásnak lőttek. Aizawa az életét kockáztatja miattunk. Nem menekülhetünk el.

– Nem szándékozom semmi olyat tenni, ami akadályozná őt. De... ha találnánk egy rést és könnyítenénk egy kicsit a Tanár Úr terhén...

A part takarásában közvetlen közel jutottunk az Ofőnkhöz. Már messziről hallani lehetett, hogy még mindig rendíthetetlenül küzd. Aprót kidugtuk a fejünket, hogy belássuk a terepet. Amikor elintézett még kettőt gyalogot, a Kezes fickó átgondolt higgadtsággal lendült neki és ilyen közelről még félelmetesebbnek hatott. 

Most már egész biztos, hogy azok a hulla fehér kezek, vissza fognak térni valamelyik rémálmomban. Elemeznem kellett volna a mozgását, a testét és a jellemét de egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni az őt ölelő, merev és aszott kezektől.

Aizawa szépen hárított, majd bevitt neki egy ütést. A srác ellentartott, a tenyerével fogta le a tanárunk könyökét.

Olyan közel voltunk, hogy igazából már túl közel is, és minden szót jól hallottunk.

– Nehéz meglátni, mivel folyton mozogsz de van egy pillanat, mikor a hajad a válladra omlik. Akkor jár le, ugye? És az időtartama folyamatosan rövidebb lesz... Ne erőltesd meg magad, Eraserhead! – beszélt halál nyugodt, sőt, ördögien nyugodt hangon a tanárunkhoz a Főnöknek tűnő férfi. Innen is tökéletesen látszik, hogy neki kell annak lennie mert eddig csak ott állt és a portálból is elsőként lépett ki. Ezt Aizawa is tudta jól, azért harcolt vele komolyan de a következő pillanatban a haja lelapult és fájdalmában felnyögött. Kerestem, hogy mi változott, mit tett és akkor láttam, hogy ahol a Gonosztevő hozzáért Aizawához, először a ruhája szövete, majd a bőre morzsolódni kezdett. Atomjaira esik, mintha hamuból lenne, ami egy érintésre széthullik.

– Ez a képesség nem arra van kitalálva, hogy hosszabb ideig harcolj nagy létszámú csoport ellen, nem igaz? Nem különbözik ez túlzottan a szokásos munkáidtól? Amiben jó vagy, az a rövid harc egy rajtaütés után, igaz? Ennek ellenére, rögtön beleugrottál a harc közepébe. Ezzel akartad menteni a diákokat? Annyira menő vagy! Mellesleg, hősöm, nem én vagyok ám a Boss!

És a következő másodpercben, olyan gyorsan, hogy nem is láttam, az a szörny, aminek kilátszódott az agya, a tanárunk mögött termet és elkezdte ütni. Az élénk vörös vére felfröccsent, a szemüvege messzire repült. A számra tapasztottam a kezem, sokkolva néztem végig, ahogy egyre csak üti, majd földön heverő testére ráül.

Hátborzongató hanglejtésben folytatta az elájult tanárunknak a dicsekvést.

– Elárulom neked, Eraserhead. Ő itt a Béke Anti-Szimbóluma, a mesterséges lény, Noumu.

Úgy beszél, mintha egy gyerek lenne még ez a srác.

A pszichém védeni akart attól, amit innentől kezdve tágra nyílt szemmel néztem végig, ezért csak az elemzés körül járatta az eszemet. 

Igen, dicsekszik és mintha neki ez csak egy játék volna. Egy semmitmondó videojáték, tét nélkül. 

Egy törés, egy üvöltés és én csak itt állok tehetetlenül. Egy újabb reccsenés hallatszott Aizawa karjából, amit már meg kellett volna akadályoznom, rángatott ki a sokkból.