Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.19./1

Miután távoztak a Mentoraink és a Rendőrkapitány, valamennyire megnyugodtunk, hogy most már magunk mögött hagyhatjuk Staint és azt a szörnyű estét.

Szórakozottan néztem meg a lenémított mobilom, amit felébredés óta konkrétan elfelejtettem felhangosítani, és megdöbbenve láttam, hogy az osztály chat konkrétan kiakadt +99-nél, Uraraka, aki egyedüliként tudta számomat csak 16x hívott és a legrosszabb csupán ezek után következett, ugyan írtam Anyának üzenetet még éjjel, mikor már biztosan aludt, hogy minden oké, de miután felébredhetett hajnalban és nem bírt elérni, teljesen kiborult. A tőle jött utolsó buborékban csupán annyi állt, hogy elindult ide.

Fáradt lelkemnek ez így már túl sok volt, de ha igazi hős akarok lenni, ezzel is meg kell birkóznom.

Mindhármunknak fájt valamije, mégis egyedül én voltam magatehetetlen. Ugyan Todoroki kedvesen felajánlotta, hogy segít, hogy ne legyek mozgásképtelen, mégis a reggeli kínos közjáték után jobbnak láttam ha inkább kérek a nővértől egy mankót, és kibicegve a folyosóra gyorsan hívást kezdeményeztem.

Uraraka vidáman vette fel a másik végén a telefont, majd lett egyre csüggedtebb a hangja, ahogy elmeséltem neki az előző estét teljes pontossággal.

– Ez nagyon veszélyesen hangzott... El is veszíthettelek volna... és a srácokat is! Istenem, Deku! – emelte fel a hangját, majd egy pillanat múlva hangosan fújta ki a levegőt. – Örülök, hogy mind jól vagytok. Mikor csak a címet kaptam meg, nagyon ideges lettem... és aztán meg nem vetted fel! – lett újra mérges rám.

– Ne haragudj, Uraraka! Zűrzavar volt, na meg késő éjjel, aztán ma meg sorra jöttek leszidni minket, egyszerűen nem tudtalak előbb visszahívni.

– Meg is érdemeltétek! Tőlem is kapsz majd ha találkozunk! ...De tudom, hogy sok dolgon mentél keresztül, ezért ezen már ne izgulj tovább, inkább pihenjetek! Együtt... Todorokival... – kuncogott bele a telefonba, majd sokatmondóan folytatta. – Később majd elmeséled milyen volt...

(– Uravity, kezdjük a bemelegítést!)

Hallottam meg a háta mögül beszűrődő hangját a Mentorának.

– Igenis! – szólt hátra Uraraka, majd folytatta nekem. – Találkozunk a suliban, Deku! De azért majd írj a chatre is és ne aggódj, nem mondom el senkinek az igazat.

Gyorsan megnyugtattam, hogy írni fogok, majd letettük. Gondterhelten agyaltam, hogy mennyire legyünk őszinték az osztállyal, mikor visszabicegtem a kórterembe.

– Iida, az előbb beszéltem Urarakával és valamit ki kell találnunk...

– Midoriya! – szólt közbe Todoroki. – Nemrég végeztek Iida kivizsgálásával.

– A bal karom maradandó sérülést szenvedett. – bökte ki teljesen váratlanul az Osztályelnök.

Maradandó? Uh, ez rosszul hangzik!

Ehhez a hírhez képest az, hogy mit mondunk a többieknek már nem volt annyira fontos.

– Mindkét karom megsérült... de úgy tűnik, hogy a bal különösen. – a szomorú képem láttán gyorsan folytatta. – De ez csak azt jelenti, hogy egy kicsit nehezebben mozog majd a karom, valamint némi zsibbadást érzek majd az ujjaimban. Szóval, nem kell aggódnod értem, sőt, talán helyreállítható egy ideg transzplantációs műtéttel. – ettől egy kicsit felengedett az arcomon lévő feszültség.

– Akkor ne halogasd! Csináltasd meg gyorsan...

– Nem! Tudod, mikor rátaláltam a Hősgyilkosra, nem bírtam gondolkodni. Szólnom kellett volna Manualnak, de dühömben megfeledkeztem magamról. Az, hogy elragad a gyűlöleted, és hogy csak a saját vágyaid lebegnek a szemed előtt... Ez áll a legmesszebb a hősi léttől. Gyűlölöm Staint, de igazat beszélt. Épp ezért, amíg igazi hős nem leszek, kijavítva a hibáimat, szerintem így hagyom.