Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.2./2

 Az utolsó mondata úgy hatott rám, mintha puszta kézzel benyúlt volna a mellkasomba és kitépte volna a még dobogó szívemet a helyéről. Ez a kiábrándító válasz annyira fájt, hogy már azt is megbántam, hogy egyáltalán megkérdeztem.

– Értem. – nyugtáztam elhaló hangon és csak ültem ott mint egy rakás szerencsétlenség. Ő lassan felállt de még szánakozva meresztgette rám a kék szemét.

– Ha segíteni akarsz másokon, akkor legyen belőled rendőrtiszt! Folyton ugratják őket, mivel minden gonosztevőt házhoz szállítanak nekik de az is egy szép szakma. Nem rossz dolog az álmodozás... De mindig figyelned kell arra, hogy mi van a valóságban, Kölyök. – fejezte be és elindult, gondolom a Nyálkát összekaparni a földről és bevinni a rendőrségre.

Teljesen megsemmisülve, üresen, csak ültem tovább és dolgoztam fel az információkat. Elégedettnek kellett volna lennem, hogy egyáltalán találkoztam vele és vagyok olyan különleges, még ha csak teljesen véletlenül is, hogy elmondott magáról fontos dolgokat, sőt, megláttam az igazi arcát, akár milyen fura is. Ha akarnám és ezt valakinek végül elmesélném, akkor sem hinne nekem senki se, annyira hihetetlen. Elégedettnek kéne lennem annyival, amennyit kaptam belőle de nem vagyok az.

Egy hatalmas robbanás hangja rázott fel és az évek alatt rutinszerűvé váló gondolatmenettel pattantam fel és kezdtem el rohanni, hogy minél többet lássak a hősök munkájából, amikor bevillant All Might arca, aki teljesen jogosan lebeszélt és megtorpantam. Elszállt a lelkesedésem és ejtett vállakkal araszoltam inkább hazafelé. Csurom vizesen sétáltam és csak meg akartam volna törölni az arcomat, amikor a táskámért hátra nyúltam, hogy kivegyek belőle egy zsebkendőt de az hiányzott a hátamról... és ezt csak most vettem észre. Futólépésben visszatértem a tett helyszínére és se a Nyálka, se All Might nem volt már ott. Szerencsére a táskám jóval arrébb épségben megvolt de a jegyzetfüzetemet, amit még az első mozdulatommal, amikor kerestem a spary-t dobtam el, na az, nem volt sehol. Megtaláltam a kifogyott spray-t de a füzetet nem. Többször körbejártam az utcát de be kellett látnom, hogy az elveszett és miután kidobtam a szemétbe az utolsó bizonyítékot, hogy valóban találkoztam All Mighttal személyesen, elindultam haza.

Csak mentem és mentem, végig mások szavai csengtek a fülembe és már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Szánalmas voltam, hogy az utca közepén képes vagyok elsírni magamat de már ez sem érdekelt... Ha még egy profi is azt mondja, hogy engedjem el ezt az álmot... Ne sírj, Hisade! Tudtam, hogy elfog jönni ez a nap. Tudtam! Ezért próbálkoztam olyan keményen. Csak elfordultam, és nem néztem körbe, nem a valóság felé. Egy álomvilágot teremtettem, ahol van esélyem Hőssé válni, egy szintre kerülni All Mighttal, bizonyítani neki, hogy elég jó vagyok Hozzá és végül szerelmet vallani! Elvörösödtem már a gondolatba is, amikor bevillant a normális kinézete és ez kizökkentett a lányos ábrándozásaimból. Hogy is gondoltam, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, amikor nem is ismerem. Nem is tudom milyen igazából... 

Annyira gáz vagyok... És ahogy sóhajtottam egy nagyot, megremegett a föld és ijedten a robbanás felé néztem. Aha, vajon itt történt az a korábbi robbanás is? Ez azt jelenti, hogy megszokásból jöttem erre úgy, hogy észre sem vettem? És már a bámészkodó tömegben találtam magam. Hagyd abba, Hisade! Ettől csak jelentéktelennek érzed magad! Lábujjhegyre álltam és átnéztem a tömegen, hogy lássam melyik hős harcol a gonosztevő ellen, amikor megláttam, hogy a Nyálkaember csinálja itt a felfordulást. Vajon mit keres itt ez az alak?! Meglépett All Might elől?! Vagy már nem volt ott, mire visszaért...? Túl sokáig feltartottam a jelentéktelen kérdéseimmel... Ha ez igaz... akkor ez... az én hibám! A felismeréstől elszorult a torkom és újra és újra végtelenül bénának éreztem magam.

– Miért nem tesznek valamit a hősök?

– Nem tudnak. A gonosztevő elkapott egy iskolás gyereket. Egy ideje már fogva tartja. – hallottam meg a tömegben két férfi beszélgetését. A számhoz kaptam a kezem és most már a túsz miatt aggódtam. Hogy tudja elviselni a fulladást?! Én azt hittem, pillanatokon belül meghalok.

A tömeg körülöttem újra morajlani kezdett és All Might-ot kezdték el keresni és hibáztatni.

A számra tapasztottam a kezem, nehogy olyat szóljak vissza ezeknek az ismeretlen alakoknak, amit később megbánnék. Miattam történt ez és az is az én hibám, hogy Ő most tehetetlen. Ő egy fontos és pótolhatatlan ember, aki miattam mert megmentett és rám pazarolta a drága idejét, nem fogja tudni megmenteni ezt a bajbajutottat. Lejárt a három órája és ha én nem tartom fel, el tudta volna kapni. Sajnálom! Tehetetlenek vagyunk, csak várni tudunk egy hősre, akinek megfelelő képessége van! Sajnálom! Hamarosan jön a segítség! Valaki... egy hős... nemsokára... könyörögtem magamban, amikor a szörny felénk fordult és akkor láttam meg, hogy az a bajbajutott iskolás, aki mindenki szeme láttára fuldoklott, nem volt más mint Kacchan! Elkapta és ott szenvedett a karmai között majd egy pillanatra mintha rám nézett volna, egyenesen a szemembe és akkor ott, a lelkem mélyén történt valami. Nem tudom miért de elkezdtem rohanni felé. Csak az zakatolt a fejemben, hogy ki kell szabadítanom! Nem akarom, hogy egy pillanattal is tovább szenvedjen a legjobb barátom! Tudom, hogy Ő gyűlöl de én még mindig nem tudom őt és muszáj megmentenem!

Eszeveszettül szaladtam és ahogy egyre közelebb értem hozzá, lettem egyre kétségbeesettebb. Mit művelek?! Mit tegyek?! Mit tegyek ilyenkor?! Sikoltottak a gondolatok a fejembe, amikor eszembe jutott a korábbi történések. Hát persze! A szemére kell újból céloznom! Ezért futás közben a táskámból kivettem a tolltartómat és azzal a mozdulattal nagy lendülettel a szeme felé hajítottam az egészet. A táskámból kieső könyveim és füzeteim elterelték a figyelmét, így nem látta, ahogy markomba zárom a tűhegyes ceruzáimat és nekifutásból belemélyesztem az összeset a szemgolyójába. A szörny fájdalmában felordított és az erős szorításából engedett, amitől Kacchan végre újra kapott levegőt.

– Te meg mit keresel itt?! Menekülj! Megfogsz sérülni! – köhögött rám és meglepett, hogy sehol nem volt a mondatában egy csúnya szó sem. Az arcomon láthatta, hogy végtelen pánikban voltam és miközben mind a tíz körmömmel próbáltam levakarni róla a nyálkát válaszoltam neki.

– Nem tudom, hogy miért jöttem, a lábaim maguktól cselekedtek!

Ennek több oka volt, hogy akkor így reagáltam erre a helyzetre. Később rájöttem, hogy 50%-ban bizonyítani akartam magamnak, 10%-ban meg akartam halni és a maradék 40%-ban pedig meg akartam menteni azt a fiút, akit egykor szerelemmel szerettem.

De abban a pillanatban csak a fájdalmas tekintetére tudtam gondolni.