Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.20./7

Igaz, hogy akkor csak le akartam rázni Toshit azzal a gyenge szöveggel, hogy másnap délután dolgom lenne, de végül tényleg az lett. Meglepetésként ért Tenko újabb megjelenése.

Ha jól emlékszem, a zombis incidens után történt... Igen. Még mielőtt minden megváltozott volna... Abban az időszakban egyre többször bukkant fel váratlanul, igaz, nem minden nap, sőt, teljesen kiszámíthatatlanul. Sosem kísért teljesen haza, de amikor ott állt a járdán ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben, tudtam, hogy miattam jött, és csak rám vár.

Az unott arckifejezése ilyenkor egy fokkal érdeklődőbbé vált, még úgy is, hogy sosem beszéltünk semmi igazán fontosról vagy izgalmasról. Nem esett szó az iskolai eseményekről, meg a tanulmányaimról. Ha véletlenül súroltam is, vagy megemlítettem All Might nevét, ő mindig befeszült, ezért inkább jobbnak láttam, ha a kényes témákat a továbbiakban tudatosan kerülöm.

És ez volt az oka, hogy a képességére végül soha sem kérdeztem rá, bár ha meg is tettem volna, egészen biztosan tudom, hogy hazudott volna róla. Akkoriban viszont még hittem neki, és nem akartam, hogy bármi miatt is megharagudjon rám, ami most már egészen abszurdnak tűnik.

Hogy miért? Mert mellette végig fesztelen lehettem. Azokban az együtt töltött órákban el tudtam felejteni a terhet, amit örökösként cipeltem, az iskolai félév záró vizsgák közeledtét és a mélyen gyökerező szívfájdalmamat. Toshi viselkedése végérvényesen megváltozott a fel nem köszöntött születésnapja után, amit nehezen viseltem, de Todoroki és az osztály előtt tartanom kellett magam, ami rengeteg energiámat felemésztette, és ezekhez még hozzáadódott a mindennapos fárasztó edzések és a tanulás feszültsége.

Fásult lelkemnek Tenko felüdülést jelentett. 

Nem tudom, hogy ezeket a találkozásokat ő hogyan élte meg... És azóta sem tudom, mégis hogyan volt képes csupán a jelenlétével elérni nálam azt, hogy minden félelmemet és reményemet félresöpörve, mellette tegyem le a voksomat és megengedjek magamnak egy-két laza délutánt, amit mindig kettesben töltöttünk el.

A nyári eső halkan kopogott az esernyőmön, miközben Tenko és én hazaindultunk. Az utcák nedvesen csillogtak, a késő délutáni nap narancssárga sugarainak néha-néha sikerült átszűrődnie a szürke felhőkön, amik visszatükröződve megfestették az utunkba eső pocsolyákat. Két sarokkal később befordultunk egy ismerős utcába, ahol Tenko hirtelen megállt egy képregénybolt kirakata előtt.

– Gyere, nézzünk be! – szóltam hirtelen ötlettől vezérelve.

Megörültem, hogy végre valami iránt érdeklődést mutatott, és mielőtt esélye lett volna nemet mondani, lendületesen benyitottam az ajtón. Mosolyogva visszanéztem rá, és bátorítóan intettem neki, hogy siessen. Válaszul megforgatta a karikás szemeit.

Az ajtó fölötti csengő hangosan jelezte az új vásárlókat. A csendes üzlet tele volt polcokkal, amelyek színes borítókkal teli képregényeket sorakoztattak fel, hősök és gonosztevők képeivel.

 A levegőben enyhe papír- és tintaillat keveredett, amitől a kocka énem rögtön otthonosan érezte magát. Tenko és én azonnal elmerültünk a képregények világában, külön-külön polcokhoz húzódva.

Tenko a sötétebb, komorabb témájú mangák felé vette az irányt, míg én a hősökről szóló történeteket nézegettem. A srác úgy lapozgatta a kiadványokat, mintha valami titkos információt keresne minden egyes oldalon, én pedig olyan történeteket vettem a kezembe, amiket már ezerszer olvastam és otthon is megvoltak, de még mindig izgalommal töltöttek el.