Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.1./2

– Midoriya! – hallottam meg a saját nevemet és a hangjából rögtön tudtam ki szólít.

– All Might! – Jézusom! Valami történt??? – Mi a gond? – pördültem felé, és annyira csak a rossz helyzetekre koncentráltam, hogy rámosolyogni is elfelejtettem.

– Beszélnünk kéne egy pillanatra... – tétovázott a legnagyobb hős. Most nem volt se harsány, se feltűnő, és pont emiatt tűnt olyan furának.

– Rendben. – bólintottam és a elköszönvén a barátaimtól, akik majd az ebédlőben biztosan félórát fogják találgatni, hogy All Mighttal mi volt téma, elindultam a Toshinori tanári szobájába. Bármiről is fogunk beszélni, Iidáéknak majd ki kell találnom valami kamu dumát.

Természetesen Urarakáéknak sikerült az ebédlőben, a sorban állva, egy olyan személy mellett ezt kitárgyalniuk, aki ebből a pár információ morzsából teljesen másra asszociált és eközben egy olyan lépésre szánja el magát, amivel bár nem szándékosan, de megtöri a magas jégfalat maga körül és egyre közelebb kerül majd hozzám, hozzánk. Még mindig fáj a szívem, ha Shotora gondolok!

– Bocsánat, hogy idehívtalak. Talán kellemetlenséget okozok neked ezzel, de nem várhattam, hogy a parton tudjunk találkozni, na meg most már egyre többen járnak oda... mert olyan tiszta lett... – mosolygott, én meg még mindig nem, mivel vártam a rossz hírt.

– Semmi baj. Majd kimagyarázom! – hadartam, hogy mondja már tovább de ő ráérősen forró vizet töltött a kannában lévő teafűre.

– Rendben. Először is, lemértem, már csak 50 percig bírok harcolni. – bökte ki, majd egy kis hatásszünet után folytatta. – És másfél óráig bírom az izmos formámat fenntartani... – tágra nyílt a szemem és ez teljesen mellbe vágott. Hát így lesz vége az uralmának mint a Béke Szimbóluma? Szépen lassan elfogy az ideje és eltűnik? Miattam?

Izzadt tenyeremmel a szoknyámba markoltam, és egyszerűen nem bírom elviselni ezt a tudatot.

– Szörnyen sajnálom... – motyogtam neki, mire elkezdett annyira nevetni, hogy vér buggyant ki a száján. Ettől teljesen kiestem a szerepemből és nyúltam a kanna után, töltöttem neki teát, amiből ivott egy kortyot. – Nem kell szabadkoznod! Egek, hogy te meg én mennyire hasonlítunk! – mondta, ahogy megtörölte a száját. – Igyál Te is!

Öntöttem magamnak is és amíg szürcsöltem a zöld teát, Ő beszélni kezdett.

– De hogy a lényegre térjek. Hallottam, hogy bejelentette Aizawa a Sportfesztivált. Gondolom aggódsz miatta?

Megállt a kezemben a pohár. Végül is azért hívott ide, a lebukást vagy simán a gyanúsítgatást reszkírozva, hogy megtudja, hogy érzem magam attól a hírtől, hogy újra összefogom törni magam? Persze, aggódom, de úgy látszik Ő is aggódik, csak ő értem.

– Minden rendben lesz! – mosolyogtam rá, pont úgy, ahogy Anyára tettem. Miért félt mindenki? Nem hagyhatom, hogy tovább eméssze magát.

Toshinori lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét.

– Lehet másnál bejön ez, de nekem elmondhatod a kételyeidet. Őszintén.

– Bocsánat. Csak... csak nem akarom, hogy aggódjatok értem, mert nem kell! Persze, félek, és nincs még tervem de mindent meg fogok tenni!

– Tudom... Őszintén, már nem maradt hátra sok időm a Béke Szimbólumaként. És a gonosz szándékkal rendelkezők kezdenek a felszínre törni. Az U.A. Sportfesztivál olyasmi, amit a profi hősök, sőt, az egész ország figyelemmel kísér. Egy nagy esemény! Talán eljött az ideje, hogy megmutasd magad... Igen! Azt akarom, hogy mutasd meg a világnak, hogy itt vagy! – mondta határozottan, majd szomorúan belekortyolt a teájába.

Letaglózott a felelősség, amit rám rakott ezzel de vállaltam, amikor elfogadtam az erejét. Fel kell vérteznem magam és kiállni minden próbát, hogy végül én legyek az elrettentő erő! Most már nem csak arról van szó, hogy legyen képességem, vagy Toshinori velem maradjon, hanem az emberek, a világ számít rám! A Gonosztevők várják a pillanatot, hogy előbújjanak és én nem akarok ilyen világban élni. Nem akarom, hogy a szeretteim, Anya, Toshinori, Kacchan, Uraraka és az osztály veszélyben legyen, mert én gyenge voltam és elbuktam. Azt már nem! De várjunk csak!

– De hogyan? – gondolkoztam el.

Toshinori újra mosolyogni kezdett azon, hogy milyen hamar túllendültem az előző monológján majd nemes egyszerűséggel annyit mondott.

– Úgy, hogy megnyered!

Ezen felnevettem de gyorsan el is halt a nevetésem.

– Értem de nehéz teljességgel erre koncentrálnom rögtön a nemrég történtek után... Mellesleg most még nincs is mivel megnyernem és nem hiszem, hogy képes lennék kiállni a jelenlegi állapotomban... ugye, az erőnléti felmérőn is borzalmasan teljesítettem...

– Senki sem tud olyan nonszensz dolgokat mondani, mint te! – szólt közbe a motyogásomba, amitől nosztalgikus hangulatba kerültem. – Vannak, akik mindig a csúcsra törnek, és vannak, akik nem. A hozzáállásbeli apró különbség nagy hatással lesz rád, amint a társadalom elé állsz. – sóhajtott fel majd folytatta. – Értem, mit érzel, és ez többet jelent nekem, mint neked. Nem erőltetem, hogy muszáj nyerned... Viszont remélem, hogy nem felejtetted el, hogyan éreztél akkor a parton... – fejezte be. Bólintottam egyet majd csöndben megittuk a maradék teánkat.

Elgondolkozva értem vissza a terembe és a nap végére az osztály előtti folyosó megtelt diákokkal.

– M-Mi folyik itt?! – kérdezte Uraraka, amikor kinyitotta az ajtót és annyian voltak, hogy nem bírtunk kimenni. Iida szolgálatba helyezte magát és felszólította a tömeget a távozásra.

– Egyszerű! Az ellenség után kémkednek... – szólalt meg Kacchan vészjósló hangja, válaszolva Uraraka kérdésére. – Mi vagyunk azok, akik túlélték a gonosztevők támadását. Nyilván meg akarnak nézni maguknak a Sportfesztivál előtt. – és már elsőként az ajtóban állt. Megkönnyebbültem, hogy most milyen barátságos hangulatban van de akkor folytatta. – Semmi értelme ilyet tennetek... Félre az útból, selejtek!!! – és már a többi osztály utált is. Remek!

Iida próbálta menteni a menthetőt de akkor egy hang a diákok tengeréből megszólalt.

– A híres A-osztályt jöttem megnézni de eléggé beképzeltnek tűntök... – hangosan felnyögtem. Istenem, csak ne ugorjanak egymásnak itt a terem előtt! A lila hajú srác még magyarázott egy sort Kacchan arcához elég közel és minden levegővételénél azt vártam, mikor esnek egymásnak de Kacchan magához képest higgadtan végighallgatta. Egy B-osztályos fiú is becsatlakozott, akit simán csak figyelmen kívül hagyva lépet egyet előre.

– Várj egy kicsit, Bakugo! Mit akarsz kezdeni a helyzettel? A Te hibád, hogy mindenki utál minket... – szólt utána Kirishima, mire ránk visszanézve csak annyit válaszolt.

– Nem számít. Amíg a csúcs felé tartasz, semmi sem számít! – és kiment úgy a tömegen keresztül, hogy senki sem állta útját.

Pislogás nélkül néztem a hátát, ahogy elsétált és igaza volt. Ezzel emlékeztetett az ígéretünkre! Azt ígérte nekem, hogy ő lesz a legjobb! Én pedig, hogy legyőzőm őt! Hogy lehetek ilyen hülye, hogy elfelejtettem?

Órák után kimentem a partra, ahol életem pokoli és egyben legboldogabb tíz hónapját töltöttem Toshinorival. Visszagondoltam az elhatározásomra, majd a jutalmamra és az érzések elöntöttek és feltöltöttek! Igaz, hogy azóta a képességem tanulására fókuszáltam és nem a távolabbi képet néztem de az sosem tűnt el, végig ott volt előttem, csak én eddig az orromig sem láttam. Újra csak azt kell néznem és minden akadályt legyőzők, csakhogy teljesüljön!

Azon a képen pedig, egy gonoszoktól mentes világban, méltó társként élek együtt Toshival, boldog családként, a közös gyerekeinkkel... Végtelenül naiv, de szép kép volt... Most már nem is értem mit gondoltam akkor...