Zöld Villám | BNHA | femDeku

OVA 1.

Másnap a kemény és fárasztó általános órák után, délután újra neki indultunk az USJ-nek. A fásliba tekert Aizawa és a kívülről nem láthatóan sebesült Tizenhármassal fogtunk neki a mentési gyakorlatnak. Az osztály szemmel láthatóan tartott attól, hogy a nagycsarnokba lépés milyen érzelmeket hoz majd felszínre bennük. A trauma egyikünknél kisebb, másoknál nagyobb nyomott hagyott. A kezem remegni kezdett mára a buszra szállástól kezdve és nem segített a helyzeten, hogy újfent a tesiruhámban vagyok, mintha újra megelevenedne az a nap.

– Nos Srácok! Történt, ami történt, a tanóra az tanóra. Úgyhogy kezdjük is a mentési edzést! – kezdett bele Tizenhármas de Uraraka a hogyléte felől érdeklődött. Tanárunk kedvesen hárította az aggódását. Ezalatt azon gondolkoztam, hogy All Might már nem is fog végig tartani egy órát? Most is itt kéne lennie. 

Amikor ezt szóba hoztam Aizawának, a mellettem álló Todoroki a heterokrómiás szeme sarkából méregetni kezdett, amivel már fel is bosszantott. Egy pillanatig azt hittem hozzám akar szólni de végül nem mondott semmit, csak szemmel vert. Gondolom csupán azért, mert senki lévén megmertem szólalni... Hát az a nap, hogy sima osztálytársakként elbeszélgessünk még nem jött el... Mondjuk, mit szólna ha én kezdenék el hozzá beszélni? Jól beolvasnék neki... Á, nem. Talán nem lenne ilyen jégcsap, ha kedves lennék vele... Csak simán levegőnek nézne... Vajon miért takarja a jegével a fél testét? Lehet, hogy nem csak a testén de a szívén is ül a jég? Megráztam a fejem. Nem foglalkozhatok vele, amikor épp a feladatot ecsetelik. 

Egy szakadék szélén állva kell majd kimenteni a sérülteket. Mondjuk ha ebbe valaki beleesik innen élve nem jön ki de tudom, hogy ezt csak a tériszonyom mondatja velem és ezt csak szimuláljuk. Már pont rájöttem, hogy én erőm híján semmivel sem tudnék belefolyni a mentésbe, max húznám a kötelet, amikor Tizenhármas kimondta a hármunk nevét. Uraraka, Iida és én, már lent is csücsültünk a verem alján. Megkönnyebbültem, hogy nem kell aggódnom a feleslegességemen, amikor megosztották velünk is, hogy a megmentőink nem mások lesznek, mint Tokoyami, Yaoyorozu, Todoroki nevénél felszisszentem de a kegyelem döfés Kacchan neve jelentette. Miért pont ők? Remélem nem a karjukba akarnak majd innen kimenteni, mert abba egész biztos belehalok. Szerencsére Kacchan is osztotta a véleményemet, még a szakadék alján ülve is tisztán hallottam, ahogy üvölt.

– Várjunk csak? Miért nekem kell a hülye Dekut megmentenem?

A választ már kevésbé tudtam kivenni a hangzavarból, végül Todoroki átvette a vezető szerepét, figyelmen kívül hagyva Kacchant, és kiosztotta a feladatokat. Legalább hamar kikerülök innen. Olyan hideg van itt és Iida pánikszerűen ordít, hogy mentsék ki, amin Uraraka pedig folyamatosan nevet. Hát, legalább itt lent jó a hangulat, ha már odafenn nem éppen.

– Megállj, Te rohadék. Ne te döntsd el! – szólt kedvesen Kacchan.

– Így lesz a legjobb. – nyugtázta higgadtan, már-már idegesítően higgadtan Todoroki. – Ha te ezt játéknak fogod fel, nem kell részt venned benne... Nem fogom az időmet arra pazarolni, hogy gyerekekkel játszadozzak...

Ezt hallva még levegőt venni is elfelejtettem. De jó, hogy nem vagyok odafenn! Megint hangzavar támadt erre, majd Yaoyorozu lekiabált, hogy minden rendben és már jönnek is értünk. Őszintén örülök, hogy a megmentő csapatban, legalább egy józan gondolkodású ember van. Egyre jobban csípem ezt a csajt.

Végül kötélen leereszkedett Tokoyami, mentőkosárral a hóna alatt.

– Látom, megsérültetek.

– Igen, Uraraka eszméletlen, nekem a lábam tört, és Iida, mint a mellékelt ábra mutatja, sokkot kapott. Sajnos mi nem tudunk segíteni... Nem fogsz tudni egyedül megmozgatni minket! – válaszoltam, mire a csőre, sejtelmes mosolyra húzódott. Persze, hülyeséget mondtam mivel én még nem is láttam a képességét.