Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.12./4

A vonat felé sétálva hívtam Iidát, hogy érdeklődjek az Ő, és szeretett Bátyja hogyléte felől, de sokadik alkalommal sem vette fel és többször már nem akartam keresni, hátha ezt már durva zaklatásnak venné.

Hétvégéhez képest alig voltak a vonaton, így a karom pihentetése miatt, szokatlan módon ülve tettem meg pár megállót, mire felszállt egy ismerős alak. Hirtelen a hétköznapi ruhája miatt, amit most látok rajta először, nem is tudatosult bennem hogy Ő az, de az egyedi és feltűnő ismertetőjele, na meg az, hogy többen is felismerték, helyrezökkentett.

Todoroki természetesen nem vett észre, mivel nem foglalkozott a bámészkodókkal, bárki, aki őt nézte, olyan volt számára, mintha ott sem lenne, gondolom eddig az Apja miatt lehetett előtérbe, most pedig a Sport Fesztiválon elért helyezése miatt, de nem úgy tűnt mintha izgatná ez az apró tény, inkább érdektelenül vette tudomásul. Így már értem, hogy honnan volt ilyen nagy gyakorlata abban, hogy iskolakezdés óta, hogyan is nézzen engem és az osztálytársainkat módszeresen levegőnek.

Elmerengve bámultam üres tekintetét, ahogy a vonat üvegén keresztül a tájba révedt, mikor váratlanul felharsogott All Might hangja.

– Plus Ultra! Plus Ultra!

Mindenki felém kapta a fejét, köztük Todoroki is. Egy pillanatig összeakadt a tekintetünk de gyorsan kapcsolva, roppant nagy kínban, kapkodva vettem elő a mobilom.

– Moshi moshi! Szia Uraraka! – nyögtem fel és ezzel egyszerre vörösödtem bele, hogy még a holdól is lehetett hallani a csengőhangomat.

Amíg Uraraka nagy levegővétellel elkezdett lelkesen beszélni a másik oldalon, néha Todorokira pillantottam, aki kis gondolkodás után felém indult. Lassan és megfontoltan ülte le mellém, amitől az egyszavas válaszaim még rövidebbek lettek.

– Hallottad Deku? – kérdezett vissza Uraraka szórakozottan.

– Ahham! Nálad. Ebéd. Értettem. Később találkozunk...

Uraraka feldobottan megszakította a hívást, majd nagy koncentráció mellett a lenémított telefonomat becsúsztattam a táskámba.

– Öhmm... – néztem fel elvörösödve a mellettem teljesen mozdulatlanul ülő fiúra. – Jó reggelt, Todoroki!

– Jó reggelt Midoriya. – válaszolta érdektelen hangsúllyal úgy, hogy a fejét sem fordította felém, ám a szeme sarkából letekintett rám, én meg erre annyira befeszültem, hogy egy téma sem jutott az eszembe, ami egy végtelen hosszú és kínos percet eredményezett. – Nem az iskolában vagyunk, nem kell olyan hivatalosnak lenned...

– E-ezt hogy érted?

– Már úgyis hívtál a keresztnevemen, szóval, akár...

– A-az csak nyelvbotlás volt, Todoroki... Sajnálom! – és csukott szemmel aprót meghajoltam, így is jelezve mennyire bánom, hogy a Sport Fesztivál alatt borzalmasan illetlenül a keresztnevén szólítottam.

– Értem. – biccentett egyet és annyiba hagyta a témát, amivel egy újabb végtelennek tűnő csend ereszkedett ránk, amit egyre nehezebben viseltem, így hagytam, hogy kibukjon belőlem az első értelmes kérdés, ami az eszembe jutott.

– Hová mész?

Todoroki nagyot sóhajtva teljesen felém fordulva megkapaszkodott a saját és az előtte elhelyezkedő ülésbe.

– Megteszem az első lépést az utamon... – arca megkeményedett, szája szegletében újra felfedeztem a szomorúságot de az üresség helyett most a szemei félelemtől csillogtak. – Meglátogatom az Anyámat. – ujjain a bőr elfehéredett, ahogy erősebben megszorította az ülés kapaszkodóját. – Eljött az idő, hogy szembenézzek vele.