Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.5./3

Csíkká húztam a számat és a mókás szótól hánynom kellett... egy pillanat múlva már kiütközött, hogy nem csak nekem nem volt ínyemre ennek a szónak a használata. Aizawa az eddigieknél is komorabb lett.

– Nektek ez móka? Csak három évetek van, nincs időtök játszadozni. Nőjetek fel és vegyétek komolyan a felkészülést vagy érettségi utáni első napon fogtok elhullani! Bár lehet, hogy ti addig sem húzzátok ki... – vett egy levegőt és elmosolyodott a halálra vált arcunk láttán. – Jól van. Csak hogy értésetek; aki a nyolc felmérést összesítve utolsó helyen végez, azt úgy értékelem, hogy nincs benne tehetség és kicsapással büntetem. Tudjátok, azt teszünk a diákjainkkal, amit csak akarunk... Üdvözöllek Titeket a U.A. gimnázium hősképzőjében!

A mosolya hátborzongató lett és mintha egyenesen rám nézett volna, miközben ezt mondta. Talán tudja? Nem lehet, hogy látta a felvételimet és már most pikkel rám? Az első nap kibukok az iskolából??? Hiszen nem tudom még használni az erőmet! Vagy eltöröm a karom, vagy sehogy nem megy... Elfehéredve tudatosult bennem, hogy nincs más választásom, ha itt akarom folytatni a tanulást, hozzá kell szoknom a fájdalomhoz. Igen!

Uraraka felfigyelt a gyöngyöző halántékomra, az öklömet bámuló halálra ijedt tekintetemre és rögtön összerakta a dolgokat.

– Hisz ez az első iskolai napunk! De ha nem is az lenne, ez akkor is abszurd! – kérte ki helyettem a dolgokat.

– Egész Japán tele van abszurditással. Természeti katasztrófák, hatalmas balesetek és kegyetlen gonosztevők. A U.A. felelőssége, hogy túléljétek azt, ami iskola után vár rátok és ezért nehezebbnél nehezebb akadályokat fog elétek görgetni. Ha mégis inkább Mekiben akarnátok dolgozni, arra van a kijárat de ha hősök akartok lenni akkor küzdjétek le az akadályokat és győzzetek! Mutassátok meg miért vagytok itt!

Kacchan elkezdett bemelegíteni, Iida összeráncolt tekintettel ivott pár kortyot, Uraraka felszívva magát rám mosolygott, amitől elöntött a harci szellem és koncentrálni kezdtem.

Első teszt az 50 méteres futás volt és abban mindig első voltam általánosban, igen, gyors vagyok és azóta csak gyorsabb, de most a többiek használhatják a képességüket. Most csak azokat tudom legyőzni, akik ugyanúgy képtelenek bevetni ebben a feladatban az erejüket és ez majd minden feladatra érvényes lesz de akárhogy logikázom ki a dolgot, egy teszten mindenképpen kiemelkedő helyezést kell elérjek, hogy ne az utolsó legyek. Ha ez nem sikerül, garantált a kicsapás.

Amíg a többiek a feladatott teljesítették, én csak a képességemet próbáltam ki-be kapcsolgatni úgy, hogy közben szabályozni is tudjam. All Might aznap a parton csak annyit segített, hogy ezt nekem kell éreznem. 100%-on már használtam és igaz, hogy megvolt az érzés, de közben összetörtem magam mint a tojás a mikróban. Annyit segített még, hogy ha ennél a hasonlatnál maradunk, akkor vagy a teljesítményt vagy az időt vegyem lejjebb. Ezt próbáltam átültetni a gyakorlatba de még nem jöttem rá a nyitjára, bármennyire is bízik All Might az eszembe, még idő mire beletanulok. Csak most időből van a legkevesebb. 

A futásban Urarakánál egészen biztos jobb időt futottam de ez engem nem vigasztalt, ő meg valamiért örült az idejének. Annyira pozitívan áll a dolgokhoz, hogy az kész felüdülés, a volt osztályom, eddigi negatív hangulatához képest. Azt hiszem lassan le kéne állnom az összehasonlítgatással. Ide kell koncentrálnom, a jelenre. 

A második teszt a markolóerő volt. Ennél is használni akartam az erőmet de a félelem a fájdalomtól meggátolt benne. Sima erőmet beleadtam, de csak egy átlag alatti helyezést értem el. A helyből távolugrás és az oldalazás siralmas lett. Törtem a fejem a kontroll trükkjén de semmire sem jutottam.

Végül a kislabda hajításra került sor és Uraraka könnyedén tette súlytalanná a labdát majd küldte ki azt az űrbe. Vele örültem, amikor megtapsoltam de a nyomás már egyre elviselhetetlenebb lett rajtam. Ha ennél a tesztnél nem produkálok valamit, akkor a felülési, ülve nyújtási és cooper teszten semmi esélyem.

Én kerültem sorra és a labdát a kezembe tartva már a vesztesek nyugalmával konstatáltam, hogy nincs más választásom, bele kell adnom mindent és ez nagyon fog fájni. Ahogy ott álltam és neki készültem meghallottam ahogy Iida hangosan levonja a kézenfekvő következtetést.

– Midoriya elég nagy hátrányba került...

Csak hát ezt épp Kacchan mellett tette.

– Egyértelmű, hiszen nincs is képessége! – tromfolta le és rám mutatott.

Ijedten kaptam oda a fejem és hangos puffanással esett le, hogy Kacchan nem tud a képességemről és ha sikerül beizzítanom, akkor ő most fogja először látni.

– Te nem is tudod, hogy mit csinált a felvételin??? – nézett Iida értetlenül Kacchanra, ő pedig egyenesen rám.

Aizawa rám szólt, hogy iparkodjak, így elkaptam a tekintetemet Kacchanról és a labdát szuggerálva neki készültem. Összeszorított szemekkel a fájdalom tudatának átadva magam meglendítettem a karomat és éreztem ahogy melegedik a karom. A teljes erőmet beleadva eldobtam a labdát de az pár méterrel arrébb pattogva ért földet és a várt fájdalom, pedig nem ért ide. Értetlenül kinyitottam a szemem és Kacchan hangos nevetését hallottam meg majd a karomra néztem

– Semlegesítettem a képességedet! – lépett közelebb Aizawa és most egészen máshogy nézett ki. A haja égnek állt és a szemei vörösen izzottak. A nyaka körüli szalagok meglazultak, amik alól előtűnt a fura szemüvege. – Téged a felvételi vizsgán, eleve át sem kellett volna engedni. – Kacchan egy „na ugyét" elnyomott szolidan és mindenki engem figyelt, a megszégyenítésem elkezdődött.

Aizawa ijesztő hangulata túlnőtt a szégyen érzetemen és ahogy így végignéztem rajta, rájöttem ki is ő.

– A Tanár úr az! Eraserhead! – nyögtem ki és válaszul egy mosoly suhant át a férfi arcán de komolyságát megőrizvén folytatta.

– Cseppet sem számít, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy te ismerd ki leggyorsabban az ellenséget, ha egyetlen ütés után tehetetlen rongybabaként végzed. Megint elvárnád, hogy megmentsen valaki? – nézett rám keményen és igaza volt. Tudom én is, hogy mozgásképtelen leszek ha használom az erőmet.

– Nem! – kiáltottam rá de ő nem ezt a választ várta és a szalagját körém csavarva még közelebb húzott magához és halkabbra vette a mondandóját, hogy ne halljam ki a fájdalmát a hangjából.

– De élesben erre fogod kényszeríteni a társaidat, akik miattad, akár meg is hallhatnak. És emiatt nem lehetsz Hős!

Az arcomról sikeresen letörölte a magabiztosságot, eszembe jutott All Might, amikor a megmentett a Nyálkától. Tehetetlenül rohantam a vesztembe és miattam akár meg is sérülhetett volna. Ha meghalt volna, sosem tudnám megbocsátani magamnak. Egy könnycsepp gördült le az arcomról.

 Aizawa ekkor elengedett és elsétált.

– Visszaadom a képességedet. Még két próbálkozásod van. Ne totojázz sokáig.

Megtöröltem az arcomat és hálát adtam, hogy a fele beszélgetést nem hallották a többiek.

Urarakáék közben kíváncsian találgatták, hogy miről lehetett szó, Iida biztos volt benne, hogy egy titkos tanácsért kellett suttogni, Kacchan pedig kárörvendő örömmel jelentette ki, hogy egészen biztosan a kicsapásomról lehetett szó.

Döntenem kellett, újra és újra végig gondoltam mit mondott Aizawa és a szavai nyomán egy köztes megoldásra sikerült rájönnöm. Markomban a labdát már szét szorítottam, ahogy felkészültem majd újra meglendítettem a karomat de most csak az utolsó ujjpercemre koncentráltam, hogy minimalizáljam a kárt de maximalizáljam az erőt. A labdát eldobtam az ujjamba sűrített One for All-al, amitől az robbanásszerűen elrepült és 705 méterrel arrébb ért földet.

– Tanár úr! – ökölbe szorítottam a törött ujjamat. – Képes vagyok folytatni! – mondtam neki eltökélten, mire ő erre elégedetten elmosolyodott.

A fájdalom elviselhető volt a tudattól, hogy ezzel elértem egy jó eredményt. Megtettem, amit tudtam, remélem elég lesz, hogy elkerüljem a kicsapást.