Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.10./1

Present Mic, még fokozta a stadionban helyet foglaló, megszámlálhatatlan számú néző hangulatát, de az összpontosításomtól már nem hallottam a körülöttem tomboló zajt, elcsendesítettem a zúgó gondolataimat és felkészültem a fájdalomra. Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy elindítják a meccset, azonnal támadni fog a jegével és jobb esetben mozgásképtelenné tesz, rosszabb esetben pedig kiüt a pályáról, ám én ezt nem fogom hagyni! Hárítanom kell addig, amíg ki nem találok ellene valami használható tervet. Más megoldást nem látok. Bárcsak ne lenne a képessége ilyen veszélyes! A franc! Túl tökéletes!

– Rajt!!! – ordított Mic és Todoroki jege már sebesen közeledett. A középső ujjammal pöccintettem egy 100%-osat, amivel nem csak megállítottam, de darabokra törve, messze repítettem. Remélem a magasan röpködő jégkockáktól, senkinek sem lett baja a nézőtéren!

A fájdalom belém hasított de tudtam, hogy ez még csak a kezdett. Nem is váratott magára sokat a következő támadása, ami ugyan olyan erejű ellentámadás követett.

Izzadni kezdett a tarkóm a törött csontjaim lüktetésétől. Sietettem önmagamat, hogy találjak ki valamit mert így hamar elfogynak a lehetőségeim.

Terv... Egy terv kell... Erőltetetten mozgattam meg az agytekervényeimet, azzal is elterelve a fájdalmamról a figyelmemet, hogy tovább megőrizzem az ép eszemet a rászálló ködtől. 

Szóval, amit tudok Todoroki harcstílusáról, az az, hogy mindig hirtelen támad, a jobb karja lendítése vagy a jobb lába előre tétele előzi meg, de ezt nem vehetem készpénznek. Harc közben muszáj találnom egy rést.

A mögötte lévő jég nyilván arra szolgál, hogy megakadályozza abban, hogy a széllökéseim kilökjék a pályáról. Vagyis jól tettem, hogy kezdésnek csak az ujjaimat használtam... Ugyanis belőlük van még nyolc.

– Folytathatjuk? – kérdezte elfojtott frusztráltsággal Todoroki, mikor újra támadó pozícióba állt. Az előző lökéshullámtól megingott, de ahogy összeszedte magát és kimondta ezt az egy szót, a lehelete tökéletesen meglátszott. Nem várta meg, hogy tovább elemezzem vagy esetleg válaszoljak, a jég szélsebes közeledése újabb pöccintést kívánt. Majd még egyet és még egyet. Zihálni kezdtem, ahogy minden támadását visszaverve csak agyaltam a terven de semmire sem jutottam. Biztosan Todorokinak is megvannak a határai! Nem lehet ennyire...!

A következő mozdulatáért cserébe, a jobb kezem utolsó ujját is eltörtem, de nem állt meg, felém futva egy közvetlen támadás sikerében bízott. Talán megunta a játszadozást? Vagy siet valahová? Gyors volt, elszánt, és túl közel engedtem magamhoz, amitől megrettentem. A fájdalomtól a reakcióidőm lelassult, neki pedig a jege hamarabb ideért mint eddig, a csökkenő távolságunk miatt.

Az utolsó pillanatban félreugorva komolyan elhittem, hogy ezt megúsztam de hamar beláttam, hogy a jegénél ebben az állapotomban, nem lehetek gyorsabb. Körbefonta a lábamat a nehéz és zsibbasztó fagy, amitől bepánikoltam. Nem lehet itt a vége! Nem tehettem mást, egy erősebb ütést mértem a béklyómra és ő rá. Az alkar csontom reccsenésétől és a velőt rázó sikolyomtól megrengett a stadion. Az egész bal karom bánta de legalább Todoroki a pálya széléig repült, jó messze tőlem.

Láttam, hogy csak kevés kellett volna ahhoz, hogy sikerüljön kiejtenem a ringből, amivel megnyerhetem a meccset, és ennek a hamis, ám valóságos ábrándnak hatására megugrott adrenalinom, elmulasztva a fájdalmamat. A megviselt Todoroki, a jegével körbevédve magát, mint egy trónon úgy ült ott. Igen, mint egy királyfi... A jégszívű herceg! Kínomban mosolyogni kezdtem ezen az agyszüleményemen, ami a zsibbasztó ködből született.

Azon a meccsen, Én is abba a hibába estem mint előttem Uraraka, de a sokktól csak órák múlva fogtam fel. A testem határait feszegető fájdalom, amit csalóka módon, nem is minden pillanatban észleltem, egyre jobban eluralkodott rajtam. Úgy csináltam végig a harcot, mintha nem lenne vesztenivalóm! A hormonoktól túlfűtött tinilét legnagyobb veszélye, a határok feszegetése a józan ész teljes figyelmen kívül hagyásával... Mondanám, hogy mostanában már nem csinálok ilyen meggondolatlan dolgokat de akkor nagyot hazudnék...

A srác egy nagyobb jégdarabot arrébb lökve felállt a jégtrónjáról.

– Ez sokkal erősebb volt, mint az eddigiek. Ezzel azt akarod sugallni, hogy maradjak távol tőled...?

Erre csípőből ráakartam vágni, hogy nem akarom, legyen csak mindig a közelembe! De ez a elhamarkodott gondolatmenet rendesen fejbe vágott, amitől némileg kitisztult a fejem. Természetesen a meccsre értette! Meg kell próbálnom a realitás talaján maradni... Muszáj leszek belekapaszkodni és el sem engedni.

– Nem csak sugallni akarom... Maradj távol tőlem! – lihegtem és a fájdalom egy pillanatra belém nyilallt, ami újra összezavart. Néztem az előttem álló srácot, aki mióta ismerem bosszant de a szomorú története ezt valamennyire elfeledtette és inkább szánalmat éreztem irányába. Ám ahogy most elemzem és figyelem őt, újra csak bosszant és már ötletem sincs, hogy miért... Talán mert tényleg tetszik? A felemás ábrázata? A két színű szeme? A telt ajkai, amin mindig szomorúság ül? Lehet, hogy a megjátszott viselkedése bosszant a végtelenségig? Vagy mert az osztály dinamikájához nem igazán járult hozzá, mivel eddig csak egy szellemként létezett? Ezen egy cseppnyit felnevettem, hogy most már a szellemmotívum is bekúszott a trónos, herceges képzelgésembe.

– Mi az? Mi olyan vicces? – döntötte enyhén félre a fejét, ahogy kifújta a hideg levegőt a tüdejéből és meglepett, hogy most ennyire ráér fecsegni. – Ha tudnád, hogy mennyire rosszul festesz csupán attól, hogy védekezel és menekülsz előlem, akkor nem nevetnél... – és felém lépve egyet megremegett a jobb karja. Aprót, de ahogy koncentráltan befókuszáltam ezt a mozzanatot, már észrevettem, hogy többször is megtörténik, és azt a felét a testének, jegesedés borítja be.

– Nem érdekel! Nyerni akarok! – mosolyogtam tovább, ezzel is idegesítve őt. – Csak ennyit tudsz? Nem igazán vágódtam hasra, ettől a pár szánalmas jégcsaptól! – villant rá sötéten a szemem. Ő nem tudja, hogy hallottam, ahogy az Apja beszélt vele. Ettől a hasonló megállapítástól egész biztos, hogy bepöccen. Ezzel vajon mit akartam elérni? Talán azt, hogy pont ugyanannyira bosszantsam őt, mint ő engem...? – És már ennyitől megmart téged a fagy! – ráztam meg lemondóan a fejem.

Ingerülten ökölbe szorult a keze de tudta, hogy ezrek nézik minden rezdülését és visszafogta magát, hogy megfeleljen a minta gyerek szerepnek.

– Ilyen karokkal nem tudsz tovább harcolni, ugye? Fejezzük hát be! – mondta tárgyilagosan, ezzel arra ösztönözve, hogy én feladjam a meccset, ő pedig jó színben tűnjön fel de láttam a szemhéjizma enyhe tikkeléséből, hogy igazából, valami egészen mást akart volna mondani nekem... 

– De lovagias lettél hirtelen! Mi lett azzal, hogy nem érdekel, hogy lány vagyok?! Meg, hogy ha az utadba állok, akkor a jegeddel kíméletlenül győzöl le?! Most mutasd meg, hogy milyen ember vagy! Ne akarj megfelelni mindenkinek, ne játszd meg magad! Egyszerűen csak legyél önmagad! Legyél simán csak Shoto! 

Látszólag ez a kifakadásom sem érte el az ingerküszöbét, és mintha nem is mondtam volna semmit, úgy rántotta meg a vállát.

– Te akartad! – mondta egyre dühösebben és egy elsöprő támadás mindennél gyorsabban közeledett felém.

Az agyam már egyáltalán nem éreztette velem a fájdalmat, de a testem annál jobban terhelődött. Az elhasznált törött ujjammal pöccintettem egyet a srác felé, kivédve a közelgő veszedelmet. Alig bírta benn tartani magát a vonalon belül, és ez a tény bizonyította legékesebben, hogy már ő is egyre jobban fárad.