Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.12./5

Később sem hagyott nyugodni ez az ügy, muszáj volt beszélnem Toshival. Írtam is neki, először egy ártatlan kérdéssel indítottam.

– Szia! Tegnap meggyógyította a kezeimet Recovery! Ma már edzhetnék?

– „Szerintem ma még pihenj." – jött a válasz hangos csippannással.

– Értem... – pötyögtem elgondolkozva és az ujjam megremegett, ahogy hezitáltam. – És esetleg van időd most rám? Találkozhatnánk a parton?

– „Baj van?" – kérdezett vissza villámgyorsan.

– Nem! Csak beszélni szeretnék veled valamiről.

– „Jó! Legyen fél óra múlva. Legalább meg tudom nézni a kezed és ennek fényében döntünk."

– Szuper! Megyek! Köszönöm! – gépeltem le neki és a tekintetem a sebemre tévedt. Remélem nem fogja sokáig nézni, mert ez... Megráztam a fejem. Ez a heg... és ez a kis görbeség nem számít. Nem számít, hogy nézek ki, amíg azt az utat járom, amit All Might taposott ki nekem.

Igen! Istenem! Ez mennyire menőn hangzott a fejemben! Mosolyodtam el, ahogy felkentem egy kis szempillaspirált. Az a szerencsém, hogy ha nincs is rajtam smink, már nem úgy nézek ki mint, aki most ébredt. Íves szemöldökömhöz alig kell hozzá nyúlnom, besűrűsödtek a szempilláim, amik így feketén szegélyezik sötétzöld szemem. Bőröm néha pattanásos de hát ebben a korban kinek nem az, bár most már bátran kijelenthetem, hogy a javát már múltévben letudtam, tisztulni kezdett a bőröm, végre elhagyom ezeket a tini dolgokat.

Ezeken kívül, természetesen, mindennap elmondok egy imát, hogy gyorsabban nőjek, még jó sokat, hogy beérjem Toshinorit.

Fél óra múlva lekocogtam a partra. Ő már a normál alakjában várt rám.

Olyan régen nem találkoztunk itt. Már iskola kezdés óta nem jár felügyelni az edzéseimet, talán fél attól, hogy meglátnak vele kettesben és magyarázkodnunk kell. Mondjuk joggal gondolhatja ezt, Uraraka is furán méregette a Sport Fesztiválon, utána persze, a legjobb barátnőm rákérdezett de én sikeresen és szemrebbenés nélkül hazudtam neki, hogy nem ismertem azt a sovány alakot, biztosan a Doki egyik ismerőse volt, meg ilyeneket.

Fájt hazudnom neki, de nem tehettem mást. Toshi megígértette velem.

– Szia! – köszöntem lelkesen, amit igaz viszonzott de kettőnk közül izgatott, csak én voltam.

– Szia! Miről akarsz beszélni? – kérdezte és inkább idegesnek hatott.

A mosolyom fokozatosan elhalványult és ahogy a témák az eszembe jutottak, már nem volt jó kedvem.

– Először is: Még egyszer bocsánatot kérek a Sport Fesztiválon elért szánalmas helyezésemért... – hajoltam meg előtte, amit addig tartottam, míg meg nem érintette a vállamat.

– Mondtam, hogy ez nem szükséges. Legközelebb sikerülni fog! – mosolyodott el.

– Igen! Mindent bele fogok adni! – bólintottam és kiegyenesedve a vállamról lecsúsztatta a kezét végig a karomon, majd megfogta a kezem, és pont úgy mint Todoroki felemelte, hogy alaposan szemügyre vegye.

Ebben a mozdulatában biztos nem volt semmi hátsó szándék, mert hát, hogy is lehetne, de nekem beleborzongott a testem. Jólesett az érintése, határozott szorítása és elmélyült vizsgálódása felmelegítette szívemet, minek heve az arcomra is kiült.

De Toshi ezt, addig észre sem vette, míg két hümmögés között rám nem nézett.

– Hé-hé, Hisade! Jól vagy? – és kezét a homlokomra tette. – Lázasnak tűnsz.