Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.5./1

A kijelzőn All Might születési neve szerepelt. Yagi Toshinori. Anya is jól láthatta, amint kapkodva előkaptam.

– Ki az? – kérdezte kíváncsian de igazából mindegy volt neki, csak az izgatottságomat a név láttán nem tudta hová tenni.

– Csak az egyik osztálytársam az! – mondtam és közben olvastam az üzit. Rájöttem, hogy utálok hazudni Anyának. – A mai leckét kéne odaadnom neki... – de muszáj. – Nem maradok sokáig! – ígértem, miközben már a cipőmet húztam.

– Persze... és legalább el tudod újságolni neki, hogy felvettek! – mosolygott rám büszkén és nem zavarta az a tény, hogy füzet nélkül léptem ki az ajtón és futásnak eredtem. Valahogy úgy lehetett vele, hogy már elmúltam 16, csak tudom, hogy mit csinálok.

Már a parkolóból láttam, hogy a víz mellett ácsorog és figyeli a sötét horizontot. A szívem egyre könnyebb lett, ahogy csökkent a távolság közöttünk és boldogság öntött el, hogy egy hét után újra felszabadultan mosolyoghattam rá. Izgatottságomban elhamarkodottan, már messziről kiáltottam a nevét, amire ijedten fordult hátra és mögötte a stégen ezt hallva felkiáltottak.

– All Might? Hol van?! Kell egy autogram!

Lefékeztem előtte és rájöttem mekkorát hibáztam.

– Csak vicceltem Toshinori! – kiáltottam lihegve és kinéztem az emberekre a stégen.

Azok, mivel láttak egy beteges formát, egy lányos alakkal, eltoltak egy-két korholó mondatot csalódottságukban, olyanokat például: „hogy lehet ilyennel viccelni" és „ez egy hülye vicc volt".

All Might is nyugtázta, hogy probléma megoldva és látszólag meg sem lepődött, hogy a keresztnevén hívtam. Számomra rendben lenne, ha már most így szólítanánk egymást, de lehet, hogy számára ez még illetlenség, bár most sem szólt rám. Talán, még Ő sem tudja eldönteni, hogy mit akar.

Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet és All Might mosolyogva gratulált a felvételimhez.

– Sikerült! És csak miattad... Annyira hálás vagyok érte! – hadartam és nem bírtam elszakadni a békés tekintetétől, miközben léptem egyet felé. Reménykedtem egy romantikus ölelésben vagy egy büszkeséggel átitatott háton veregetésben de ő ehelyett, zavartan lépett egyet hátra. Leolvadt a mosoly az arcomról és két pillanatig úgy éreztem magam, mintha leprás lennék vagy csak szimplán büdös. Mi a fene folyik itt?

– Csak hogy tudd: nem beszéltem az iskolában arról, hogy milyen kapcsolatban vagyunk és nem voltam a bírák közt sem.

Csak álltam és próbáltam összerakni a mozaik darabkáit. Került egy hétig és most pedig tartja az egy lépés távolságot tőlem. De miért?

– Senkinek sem mondhattam el, hogy tanár leszek, amíg az iskola be nem jelenti... és ez, nem is volt fontos addig, amíg ki nem derült, hogy végül sikerült-e a felvételid... de így, így már az... már hivatalosan is a tanárod vagyok... – mondta egyre kedvtelenül és most már egyikünk sem mosolygott. Én még mindig értetlen fejet vágtam, bár az agyam legmélyén kezdtem kapiskálni. – Te pedig a diákom. – nyögte ki a végét kegyelemdöfésként.

A valóság elől menekülve, védekezően karba tettem a kezem és fájdalom suhant át az arcomon. Remek. Még egy indok, hogy miért nem lehet... Felírom a többi közé.

Bólogatni akartam, hogy tudja megértettem de csak a sírás kerülgetett.

– Tudod, hogy ez mit jelent, Hisade? – kérdezte fájdalommal a hangjában. Ahogy meghallottam a szájából a keresztnevemet, egy hangosabb zokogás tört ki belőlem. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam vagy leplezzem ezt a mérhetetlen kétségbeesést, de rögtön tudtam, ez a hajó már elment. Felmutattam a mutatóujjamat és a számra tapasztott kézzel a tenger felé kezdtem el sétálni, hogy ne előtte mutatkozzak gyengének és hogy legyen időm összeszedni magam. Lehet, hogy valószínűleg ezt most én dramatizálom túl, de ebben a pillanatban, úgy érzem, a lelkem legmélyén egy világ dőlt össze.

Közölték velem, hogy nincs képességem, Apám elhagyott, Kacchannel való gyerekkorunk óta tartó barátságunk megszakadt és most All Might közölte a nemleges választ. Ezután is látnom kellene a horizonton túli szikrázó reménysugarat, amit bármilyen nehéz helyzetben meglátok de most csak a fájdalmamat megtestesítő könnyeimet voltam képes törölgetni.

Hirtelen lépések hangjai közeledtek majd hátulról átkarolt két sovány kar. Az arcát a kibontott hajamba temette, a teste a hátamhoz simult és a belőle áradó meleg a szívemet is elöntötte.

– A Hősi munka nehéz teher, nagy áldozatokat követel. Sajnálom, hogy már most meg kell ezt az érzést tapasztalnod.

Aprót megráztam a fejem.

– Tudom jól, hogy ez semmiség... – hüppögtem. – Te feláldoztad az egészségedet és az egész életedet, hogy az emberiséget megsegítsd...

Most rajta volt a sor, hogy megrázza a fejét.

– És még így sem érek a Mesterem nyomában. Ő ténylegesen az életét áldozta és azt, amit a világon a legjobban szeretett, a kisfiát. – csuklott el a hangja és jobban megszorított. A fájdalma a lelkemig hatolt.

– Ez borzasztó! – suttogtam, miközben a karjaira csúsztattam a kezem. Összeszorított szemmel, csak kiélveztem bőre érintését de párszor még el-el csuklott a lélegzetem, ezért próbáltam megnyugodni, hogy érthetően tudjam folytatni. – Megértettem, amit mondtál. Ne aggódj, Toshinori! Ígérem, hogy oda fogok figyelni az iskolában. Ezentúl nem teszek semmi olyat, amivel kimutatom az érzéseimet... – itt jobban megszorított és tudtam, hogy fél attól, hogy mit szólnának az iskolába ha kiderülne, hogy az egyik tanítványa bele van zúgva. Rögtön kirúgnák.

– Köszönöm! – felelte és még az eddiginél is jobban kapaszkodtam a karjába, nem akartam, hogy ennek az ölelésnek vége legyen mert tudtam, hogy egy jó ideig, nem fogok egy újabbat kapni de véget ért és távolabb lépett.

– De ettől függetlenül örülök, hogy tanár leszel a U.A.-ben! Tehát ezért vagy a városban... Nem bírtam kitalálni, hogy mi lehet az oka...

– Igen, pont akkor ajánlott munkát a U.A., amikor elkezdtem örököst keresni. Kapóra jött és úgy döntöttem, hogy előbb átköltözöm... – felelte, és ez megakasztott egy pillanatra. Szóval, eredetileg úgy tervezte, hogy a diákok közül választ majd valakit. Egy olyan diákot, aki már most bámulatos képességgel rendelkezik... Nem olyat mint én, aki egy selejt... És aki még azt sem bírja használni, amit kapott... Istenem! Nem vagyok elég jó!

– All Might, sajnálom! A testem összetört egy ütéstől, mikor a One For Allt használtam. Egyáltalán nem tudom irányítani és...

– Emiatt ne aggódj! – vágott közbe, amikor látta a csalódott arcomat. – Ezzel most nem tudsz mit kezdeni. Jelenleg csak száz vagy nulla százalékon tudod használni. De amint megtanulod szabályozni, képes leszel ahhoz igazítani, amit a tested képes elviselni. Minél jobban megedzed a porhüvelyt, annál könnyedebben tudod szabadon mozgatni benne az erődet. Akárcsak én. – mondta és befeszítette az izmos formáját, hogy prezentálja az előbbi ismeretterjesztést.

– Várj, az ott tényleg All Might?! Az nem lehet! Mikor jött ide?! – kiáltották egymás szavába vágva, a rég elfeledett stégen lévő pár.

All Might nevetve menekülőre fogta a dolgot és ez a jelenet megmosolyogtatott. A pozitív kisugárzása elfeledtette velem a rossz kedvemet és a nevetése reménnyel töltött el. Kacagva futottam utána és rájöttem, hogy nem szegheti semmi a kedvemet, ha Ő mellettem van. Igen, bármilyen formában legyen is velem, én nem okozhatok neki csalódást.

Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy egyszer kijárom a gimit, nem leszek többé diák, Toshi pedig, nem lesz örökké a tanárom!