Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.2./1

Tehát nem volt más dolgom, mint szót fogadni és erősen kapaszkodni belé, teljesen a mellkasának dőltem és belefúrtam a fehér pólójába az arcomat. Nem akartam nagy feneket keríteni a borzalmas tériszonyomnak, ezért csak csendesen imádkozni kezdtem, hogy mihamarabb földet érjünk, de akkor All Might fájdalmasan felköhögött és a szájából vér buggyant ki. Egy pukkanó hang és sok gőz kíséretében megváltozott, amitől elgyengült és így már nem tudta az esésünket jelentősen koordinálni. Végül teljesen elvesztette az irányítást de még minden erejét összeszedve engem védett, ahogy egy nagy csobbanással belezuhantunk a folyóba. Ez a rész közel volt attól a helytől, ahol harcolt a Nyálkával, gondolom, ugyanott akart landolni ahonnan elindultunk, hogy eltudjon takarítani maga után.

Szerencsére, mély volt a víztömeg, így felfogta az esésünket de szerencsétlenségünkre mindketten az iszapos meder felé süllyedtünk tehetetlenül, bár amíg én pánikszerűen úszást imitáltam, addig a férfi, aki megmentett, az, aki egyáltalán nem hasonlított most All Might-ra eszméletlenül merült tovább. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy ez hogy lehetséges, hanem megragadtam és minden erőmmel a felszín felé kezdtem el húzni. Reméltem, hogy elég gyors vagyok és az ismeretlent meg tudom menteni, ha már ő is megmentett engem.

Ahogy a tiszta levegő újra megtöltötte a tüdőmet, úgy kezdtem el a szárazföld irányába csapkodni és egy időben a férfi fejét a víz felett tartani. Nagy nehezen kivonszoltam annyira a partra, hogy biztonságosan a feje kint legyen a folyóból majd az életjeleit kezdtem el megnézni. Nem értettem, hogy mi történt és azt se, hogy most mi miatt ájult el de még éreztem a testemen ahogy erősen ölel, hogy a vízbe érésnél ne sebesüljek meg. Talán a becsapódástól lett eszméletlen. Amikor láttam, hogy egyáltalán nem vesz levegőt újra pánikba estem de szerencsére tudtam mit kell tenni. Elkezdtem a szívmasszázst és hátradöntöttem a fejét a befúváshoz. A szánk összeért de nem volt ebben a pillanatban semmi romantikus. Már az első lélegeztetés után kiköpte a tüdejében lévő pangó vizet és köhögve ült fel. A megkönnyebbüléstől padlót fogtam és kimerülten sóhajtottam egyet.

– E-Ez ijesztő volt!

Reszketve igazgattam a hátam közepéig érő rakoncátlan vizes hajamat és reménykedtem, hogy nem festek szörnyen így csuromvizesen.

Ahogy sokkosan rendeztem magam, végigmértem a férfit és ezt ő is észrevette.

– Köszönöm, hogy megmentettél. All Might vagyok. – jelentette ki és amikor elnyomtam egy halk és hitetlen „Az nem lehet!"-et, látszott rajta, hogy megbántódott de nem tehettem róla, mert csak egy vadidegent láttam bő ruhákban és ez pont ki is ült az arcomra.

– Mi történt? De hisz le-le-le-leeresztettél! – mutattam felé és nem hittem a szememnek. Már nem az az All Might ült ott, aki fél perce megmentett, hanem valami beteges alak. Nyúzott és sovány volt, mintha mindjárt össze akarna esni mert nem evett már egy hete. Szemei beesettek voltak és karikásak. Haja most kókadtan lógott és minden csontja kilátszott. Borzasztó látvány volt. A Legnagyobb Hősömről kialakított képem hangosan tört szilánkjaira és hullt a lábaim elé. A tinilányos plátói szerelmem, amit éreztem iránta, egy pillanat alatt elfüstölt, pont úgy mint ő.

Már-már kezdtem megijedni, hogy a rajongásom is megkopott és elbizonytalanodtam az érzéseimben és saját magamban, amikor elkezdett újra vért köhögni. Hirtelen mozdultam felé,  hátha tudok segíteni és ekkor egy pillanat alatt megértettem, hogy fontos nekem még így is, bárhogy nézzen is ki. Ő, az az ember marad örökké, akit tisztelek és hálás vagyok neki, amiért nap nap után kiáll a gonosz ellen és megment minket, az olyan embereket, akik olyan gyengék mint én.

Felmutatta a tenyerét, hogy nem kéri a segítségemet és amikor letörölte a vért a szája széléről megszólalt.

– Tudod, hogy az uszodában, hogy szoktak feszíteni, meg pózolni a férfiak, ugye? Hát, ez pont olyan. – mondta és egy szívmelengetően kedves mosoly ült ki az arcára, amiben volt egy csepp önirónia. Természetes volt és spontán.

Próbáltam elképzelni ezt a képek de hirtelen nem tudtam összetenni a fejembe. Néztem a férfit és még így percek után is hihetetlen volt. Zavart valami az összképen de nem tudtam elsőre kitalálni, hogy mi. Talán nem is a véznasága volt a legmellbevágóbb különbség hanem... a mosolya.

– All Might rettenthetetlen mosolya... – motyogtam az orrom alá és elmosolyodtam. Most végre nem erőlteti a mosolygást. Most az igazi arcát látom.

– Azt gondolom, hogy rettenthetetlen mosollyal embereket megmenteni nagyon menő dolog. – kezdtem el bátortalanul beszélni. – És mindig arra vágytam, hogy olyan nagy hős legyek mint te...! Egy szinten akarok állni Veled és akkor talán... mi... de nincs képességem... – hallgattam el egy pillanatra és a fejemben újra és újra hallottam Anyám hangját, aztán Kacchanét, ahogy lebeszélnek a gyerekkori álmomról és legbelül tudtam, hogy igazuk van de én akkor is ezt akarom.

Nagy levegőt vettem és olyan hangosan ahogy tudtam kimondtam a kérdést, ami már nagyon régóta nyomta a lelkemet.

– Attól, hogy nincs képességem, még lehetek hős? Egy képesség nélküli ember képes olyanná válni, mint te?

A találkozásom All Mighttal... ez a csoda... akkor még el sem tudtam képzelni, hogy mennyire meg fogja változtatni a sorsomat.

Rám pillantott a Hősöm és mintha érdeklődést mutatott volna.

– Képesség nélkül...? – kérdezte elgondolkozva majd vett egy mély levegőt.

– Először is, most, hogy már láttál engem így, Kölyök, és amit most elmondok neked nehogy meg merd említeni az interneten, még véletlenül se. – kezdte el komolyan és miközben sóhajtott egyet felhúzta a pólóját. Csúnya seb volt a az izmos mellkasán és most már aggódni is elkezdtem érte. Erre nem számítottam.

– Öt évvel ezelőtt szereztem ezt a sérülést egy ellenségemtől. A szerveim fele tönkrement és a többi is károsodott. Lefogytam az ismétlődő műtétektől és az utóhatásoktól. Jelenleg, naponta mindössze három órát tudok azzal tölteni, hogy elvégzem hősi kötelességeimet.

– Ne már! – kiáltottam fel és a szám elé kaptam a kezem. Ez az egész a legsokkolóbb élmény, ami eddig velem történt de még így is előbujt az otaku énem.

– Öt évvel ezelőtt? Mikor Doku Doku Chainsaw-val harcoltál?

– Milyen jól informált vagy. – nézet rám elismerően majd vehemensen folytatta. – De az a balfasz nem tudott legyőzni engem! Ez a harc nem került nyilvánosságra. Én kértem, hogy így legyen. Mosolyogva fogok embereket menteni! A Béke Szimbólumát nem félemlítheti meg a gonosz! – elgondolkozott egy pillanatra és lenézett a csontos kezére, amit ökölbe szorított. – Mosolygok, hogy megmutassam a hősökön lévő nyomást és átverjem a bennem levő félelmet. – sóhajtott egyet majd szigorúan rám nézett. – A profik mindig kockára teszik az életüket. Egyszerűen nem mondhatom azt, hogy képességek nélkül is lehet belőled hős...