Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.4./1

Megkönnyebbülve adtam hálát, hogy mégsem kerültem vele össze, majd figyelni kezdtem a tájékoztatást, nehogy lemaradjak valami fontos infóról.

Present Mic lendületesen mutatta be a robotokat és a pályát. Próbáltam már most elemezni a helyzetet és valamiféle stratégiát kitalálni tudván azt, hogy csak a saját erőmre támaszkodhatok még de épphogy belemerültem, egy vizsgázó felállt és arrogánsan akadékoskodni kezdett.

– A tájékoztató papíron négy különböző gonosztevő robot szerepel de itt csak három hangzott el, tehát ha ez egy félrenyomtatás, akkor a U.A., a legkiválóbb iskola Japánban, elszégyellheti magát! Továbbá, te ott, a göndör hajú lány! Igen, Te! Egész végig motyogtál magadban. Zavaró! – nézett rám a szemüvege mögül élesen és olyan merev volt mint a szóban forgó robotok.

– Elnézést! – suttogtam megszégyenülve és most legalább tízezer szempár vádló tekintetét éreztem magamon, plusz Kacchanét, akinek elégedettnek kellett volna lennie de csak csóválta a fejét. Lesütöttem a szemem és újra csak láthatatlanná akartam válni. 

Present Mic kijavította a srácot és elmagyarázta, hogy azzal az egy robottal ne is foglalkozzunk, legjobb lesz, ha nem is kerülünk az útjába, mivel OP, azaz egy pontot sem ér.

– Végezetül, adok nektek egy ajándékot: az iskolánk mottóját! A hős, Bonaparte Napóleon egyszer azt mondta: "Az az igazi hős, aki képes túllépni az élet viszontagságain." Lépj tovább! Plus Ultra!

Még sok sikert kívánt és tíz perc múlva már a B-csataközpont előtt találtam magamat, ami már méreteiben is lenyűgöző volt, úgy festett mintha egy külön város rész lenne, és ahogy a tájékoztatóból megtudtam a suli területén van még belőle hat. Hát igen, az U.A. bámulatos!

Kedvenc zöld edző szettembe álltam a kapuba és annyira remegett kezem-lábam, hogy a hajamat alig bírtam felkötni All Might-tól kapott sárga kendővel. Végül eljött az idő, hogy bizonyítsak és All Might lássa érdemes volt nekem átadni az erejét! Ez a pár perc eldönti majd, hogy fogom eltölteni a következő éveimet...

Azaz ide fogok járni, az ország hasonló iskolái közül a legnépszerűbbe és leginkább versenyképesbe, ahol a felvételi rátája kevesebb, mint egy a háromszázhoz évente? Ide ahová az első három toplistás hős is járt fiatalon? Vagy...? Nem! Minden áron bejutok!

Körbenéztem és a többi jelölt lazán elbeszélgetett egymással... Hogy lehet mindenki ennyire magabiztos? Csak én vagyok itt egy merő ideg?

Kiszúrtam a laza lányt korábbról és megörültem neki, hogy itt van a jövőbeli legjobb barátnőm is! Ez egy kicsit megnyugtatott vagy legalábbis kizökkentett az idegállapotomból és jó ötletnek tűnt ha odamegyek hozzá, talán ha együtt vagyunk idegesek az közelebb hoz egymáshoz minket... 

Pont megindultam felé, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállamra. Évekig All Might-ot elemezve belém ivódtak a mozdulatai és a rengeteg box edzéssel töltött órának hála, már reflexszerűen szorítottam ökölbe a kezem. Be akartam húzni egyet, bárki is álljon mögöttem.

 Valahol mélyen mindig bennem volt ez az ösztön, csak az önbizalomhiány gátat szabott neki, pedig Kacchant is képzeletben párszor már elvertem de mióta All Might biztatott és irányt mutatott, még nem akartam senkit sem megverni, így az új izomerőmmel, magabiztosan lendítettem a karomat. Az ütést egy kézzel megállította, emiatt csak a tenyerét találtam el. Az ujjaival rámarkolt, hogy ne tudjam visszahúzni. Erősen tartotta és a másik kezével megigazította a szemüvegét, amivel hidegen rám nézett.

– Erős a jobb horgod! Nem néztem volna ki belőled... – majd elengedett és karba fonta a kezeit a meglepően izmos mellkasa előtt. Az iskolai egyenruhájában a teste nem nézett ki ilyen kidolgozottnak de ebben a feszülős hacukában meglepően az volt. Okos és erős? Már csak a modorán kéne csiszolnia. – Nekem úgy tűnik, hogy az a lány koncentrálni próbál. Talán meg akarod zavarni?

– D-D-Dehogy...! – nyögtem ki és a többi versenyző körülöttünk csak azt látta, hogy ez a srác újra leszid. Mosolyogni kezdtek, elkönyveltek minket valami kabaré szereplőnek, engem meg egy lúzernek. Csak a szokásos. 

Ameddig így ezt magamba levezettem, addig Present Mic elindította a versenyt, én pedig simán lemaradtam. Valahol mélyen egy startpisztolyra számítottam vagy egy hajókürtre...

Nagyjából utolértem a többieket de hamar szétszóródtak. Nagy tempót diktáltak, mindenki a saját képességeit mesterien használva, gyűrték maguk alá az ellenséget. Mialatt csodáltam a többieket, hirtelen előtűnt a semmiből egy egypontos robot. Ahogy a piros lámpája bemért engem, úgy gyökerezett a lábam a földbe. Elméletben oké voltam de így életnagyságba látni ezeket, már egészen más téma.

Ahogy megindult felém úgy mint a Nyálkánál, rögtön észbe kaptam és egy kissé arrébb szerte szét heverő égő robot alkatrészekhez tigrisbukfencbe odavetődtem. Felkaptam egy lángoló darabot majd a robot felé hajítottam. Komolyabb baja nem lett de a füst, kormot vetett rá, amitől a kamera lencséje elfeketedett azaz megvakult, ezáltal nem védhette ki azt, hogy egy köteg kábellel, lasszót dobtam rá. Hálát adtam újra, a szakkörön tanult hasznos fogásoknak, miközben sikerült elérnem, hogy teljesen mozgásképtelen legyen. Már épp célba vettem a fő kábel kötegét egy éles fémmel, ahol a legsebezhetőbb, de akkor egy lézersugár telibe kapta a robotomat, amitől az végérvényesen tönkrement és az erőfeszítéseim kárba mentek.

– Merci Princesse! Jó csapatot alkottunk! – kacsintott rám egy szőke fiú, akinek elég tenyérbemászó stílusa volt. – Adieu! – már most idegesít.

Bemondták, hogy még hány percünk van hátra és ennél a pillanatnál estem kétségbe először. Magammal vittem a fegyvereimet, rohantam következő kereszteződés felé. Sorra próbáltam tönkretenni a robotokat, amikkel szembe találkoztam de végül mindig más zsebelte be a pontokat helyettem, amitől egyre elkeseredettebb lettem. Végül elértem egy utca szakaszt, ahol majdnem az egész csapat harcolt. Sorra nyírták ki a robotokat és sikerült végignéznem, amint a barátnőm is egyszerre hármat semmisít meg. Ha jól láttam az érintésével fellebegtette őket, majd amikor kioldotta, azok a földhöz csapódtak. Milyen király képessége van! Irigykedve mosolyogtam rá, de akkor elzöldült fejjel rókázni kezdett. Azta... hát jó, akkor mégse olyan király... Szegény! Én annyira utálok hányni! És szerintem neki sem a kedvenc elfoglaltsága.

Következő pillanatban megremegett a föld a talpam alatt és mindenki egy irányba kezdett el bámulni. Én is odanéztem és egy húsz emelet magas robot tartott felénk és fenyegető sebességgel közelített. Aha, biztosan ez a nulla pontos, ami elől el kell szaladni!

Az agyam tudta ezt, de ahogy a hatalmas robot könnyedén lerombolt egy épületet és annak légmozgása ledöntött a lábaimról, úgy fagytam le újra. Csak meredten néztem, hogy célirányosan felénk tart. Még érzékeltem azt, hogy mindenki más fejvesztve menekül de én nem tudtam megmozdulni. Ismét bemondták az időt és már annyira kevés volt, hogy tudtam, mindent, amit All Might-tól kaptam, elfecséreltem. Nem fog sikerülni és szégyent vallok előtte.

A robot, közben még mindig közelített, a törmelék elkezdett hullani és a portól nehezen lehetett lélegezni, aminek hála sikerült kizökkennem, centiről centire hátrálni kezdtem, majd a nagy zajban egyszer csak, meghallottam az öribarim nyögéseit. Csóri annyira rosszul volt a sok hányástól, hogy nem bírt elszaladni a robot elől, teljesen kimerülve lihegett a robot útjában ülve. Többször próbált felállni de a lábai annyira remegtek, hogy mindannyiszor összecsuklottak alatta.