Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.3./6

– Ezt az erőt a saját erőfeszítéseidnek köszönhetően érdemelted ki... – szónokolta fennkölten All Might, mialatt kitépet egy aranyszőke szálat a kócos hajából.

Ami ezután következett, életem legmeghatározóbb eseménye lett! Egyben a második számúval, holtversenyben...

Magasztos mozdulattal felém nyújtatta azt, és...

– Edd meg! – mondta komolyan és az én ünnepélyes ábrázatom egy pillanat alatt tovaszállt.

– Tes-sék?

Megvonta a vállát és teljesen hétköznapi hanggal válaszolt.

– Nem számít, hogy milyen formában de be kell fogadnod a DNS-emet, hogy...

Amíg elmagyarázta a dolgot, én lehívtam az összes tudást az agyamból a DNS-ről és tized másodperc alatt pörgettem át az infókat. Ahogy körvonalazódott a fejemben a következő tettem, úgy vörösödött bele a fejem, amit All Might totálisan félreértett.

– Na, erre a lányos finnyáskodásra nincs időnk! Elké... – de már nem bírta befejezni mert sikerült annyi bátorságot összegyűjtenem, amivel kész lettem megtenni azt, amire mindig is vágytam. 

Az ujjai közül az aranyló hajszálat laza mozdulattal kiütöttem, amit a parton folyton fújó szél könnyedén magával ragadott és már All Might tarkóját fogva, az ajkaimat hevesen rátapasztottam az övéire.

A döbbenet, amit ezzel okoztam neki leírhatatlan volt. Az első cselekedetével ösztönösen le akart hámozni magáról de a stílusom lehengerlő volt, így egy pillanattal később a nyelvem ügyetlenül táncra hívta. Épp hogy megízlelte a meghívásomat, azonnal megfeledkezett minden aggályáról és felszabadultan csókolt vissza, miközben finoman fogta az arcomat. Istenem, annyira óvatos volt velem, talán már túlságosan is. Hüvelykujjával érzékien simogatta a hibátlan bőrömet, másik kezét a felkaromról lecsúsztatta a csípőmre, és nekem nem úgy tűnt, hogy abba akarná hagyni de egy hirtelen mozzanattal eltolta az arcomat.

– Ezt... ezt nem szabad! – suttogta elcsukló hangon, míg égszínkék szeme bocsánatkérően fürkészett.

Válaszul, csak összeszorított szemekkel bólintottam párat.

– Csak a DNS miatt... – szabadkoztam vérszegényen, mialatt elhúzódtam tőle. – Te mondtad, hogy nem számít, hogy milyen formában... – rántottam meg lazán a vállam, mintha nem lenne nagy ügy. Arcán átsuhant egy mosoly de a testtartása gondterhelt maradt.

Talán, szomorúságot kellett volna éreznem amiatt, hogy leállított de mégsem éreztem, mert az igaz, hogy visszautasított de azért megtörtént, amire mindig is vágytam, egy igazi első csók, méghozzá Tőle, és az erejét is át tudta adni, amit pedig ő szeretett volna. 

Szóval, mindenki megkapta, amit akart, főleg én és a csók emlékétől is végtelenül boldog voltam. Vigyorogtam mint valami féleszű, míg All Might úgy csinált, minthogyha az előbb mi sem történt volna. Elkezdte felvázolni az erő tulajdonságát és tömören elmondta, hogy tudom majd használni. Ezután a parkolóig elkísért és teljesen feldobódva rohantam haza.

Emlékszem, futtában pillantottam hátra és kiáltottam vissza All Mightnak, hogy „Köszönök mindent," Ő pedig csak állt ott, nézett, és a háta mögött a felkelő nap sugarai bearanyozták a mosolyát. Még ma is, ha behunyom a szemem, látom ezt a képet magam előtt és most már tudom, hogy akkor ott, ugyanolyan boldog volt, mint én.

Tempósan átöltöztem az iskolai egyenruhámba és Anya puha arcára puszit nyomva, futottam a buszhoz, hogy időbe odaérjek a vizsgára.

Fél 9 után kicsivel, már U.A. főépületéhez értem. Sietve sétáltam be a kapun és ahogy közeledtem, úgy lettem egyre idegesebb. Végül, nem maradt annyi időm, hogy leteszteljem az erőt, amit All Might-tól kaptam és az sem segített a koncentrációmban, hogy a csókunk képe újra és újra eszembe jutott. Egyik ilyennél, vöröslő fejjel megtorpantam és egy bárgyú vigyor ült ki az arcomra. 

Így álltam, amikor egy ismerős hang megszólalt a hátam mögül.

– Félre, Deku! – szólt dühösen Kacchan. – Ne merj elém állni, mert kinyírlak!

Reflexszerűen ugrottam arrébb, pont én nem akarok soha az útjába kerülni, mégis valahogy folyton sikerül...

– J-Jó reggelt! – üdvözöltem illedelmesen. – A-Adjunk bele mindent...! – folytattam de őt ezt mit sem zavarta, csak érdektelenül ment tovább. Sóhajtottam egyet és megnyugodtam, hogy még mindig levegőnek néz és csak megszokásból ijedtem meg tőle. Legalább miatta nem kell aggódnom, de ha nem is így viselkedne, akkor sem szabadna befolyásolnia, mert már nem ugyanaz vagyok, aki voltam! Az elmúlt tíz hónap nyomott hagyott rajtam és ezt a külvilág felé is meg kell mutatnom. Igen! Össze kell szednem magam!

– Mekkora tirpák már ez a srác... – szólalt meg közvetlen közelről egy lányhang. – Ismered?

Lassan ránézetem és lesokkolt a tudat, hogy annyira a saját gondolataimba mélyedtem, hogy észre sem vettem, hogy mellettem áll valaki. Ijesztő.

– Igen, az osztálytársam. – nyögtem ki és végtelenül fura volt, hogy pont Kacchan miatt kezd el velem beszélgetni egy lány, mivel általában pont az ellenkező szokott történni. Az osztálytársaim közül, a lányok nagy ívben mindig elkerültek. A fele társaság azért, hogy nehogy ők is célpontokká váljanak, a másik fele pedig, féltékeny volt rám, mert szerelmesek voltak Kacchanban. Így, nem csak azzal kínzott, hogy cseszegettet minden nap, hanem azzal is, hogy már pusztán a jelenléte miatt is magányra voltam kárhoztatva. Élvezettel nézte, hogy mindig egyedül voltam és ha esetleg én akartam volna barátkozni, tett róla, hogy ne sikerüljön.

– Ideges vagy? – kérdezte és bátorítóan rám mosolygott. – Mert ezzel nem vagy egyedül... Még az a bunkó gyerek is az! – nevetett. – Gondolj erre és akkor jobb lesz! Adjunk bele mindent! Szia!

Mondta ahogy ellibbent az ajtó irányába.

Pislogtam és csak azt ismételgettem magamba, hogy úristen, úristen, úristen! Erre nem is gondoltam, hogy végre lehet egy legjobb barátnőm, ha ide ilyen kemény csajok fognak járni akkor talán! Igen! Biztosan! Végre lesz egy barátnőm!

Eltökélten sétáltam a kijelölt helyem felé és döbbenten láttam, hogy Kacchan mellett kell ülnöm... Biztosan mert egy iskolából jöttünk. Micsoda átok ez! Sóhajtottam egyet és megadóan helyet foglaltam. Ez a terem óriási volt, és fülsiketítően elkezdett beszélni A Hangok Hőse, Present Mic, oldani akarta a feszültséget de a közönség nem volt vevő rá, ezért rátért a lényegre.

– Akkor gyorsan bemutatom nektek a gyakorlati vizsga menetét! – elkezdett beszélni és ámultan bámultam rá, miközben elkezdtem motyogni.

– Annyira megindító, hogy enyhíteni akarja a vizsgadrukkunkat. Hát igen, a U.A. összes tanára profi hős!

Kacchan karba tett kézzel és morcos ábrázattal megelégelte a zajt, amit kibocsájtottam és egy laza „kussolj már"-t küldött felém.

– Ahogy a jelentkezési feltételekben is szerepel, minden hallgatónk tízperces városi összecsapásban fog részt venni! A bemutató után menjetek a kijelölt csataközpontba, rendben? – kérdezte lelkesen Present Mic de válaszul egy újabb mély csendet kapott, mivel mindenki a saját kártyáját olvasta. Kacchannal más központba kerültünk, amitől én csak még kíváncsibb lettem, Ő pedig csak annyit kérdezett, inkább magától mint tőlem.:

– Vagyis nem hagyják, hogy a barátaiddal összedolgozz, mi?

Ijedten néztem rá és inkább válaszolok, minthogy azért basszon le, hogy válaszra sem méltatom.

– I-Igazad van! Hiába van egymás után a sorszámunk... Különböző csataközpontot jelöltek ki.

Mérgesen pillantott rám és látta, hogy a kártyáját nézem.

– Ne less, mert megöllek! – aztán sóhajtott egyet. – Francba, így nem tudlak kiröhögni!