Zöld Villám | BNHA | femDeku

1.3./1

 A nyurga férfi, aki épp előttem áll és megnyugtatóan átölel, Ő, aki most egyáltalán nem tűnik az első számú hősnek (és egyáltalán nem jön be) de tudom, hogy Ő az, Ő All Might, akit a végletekig tisztelek és szeretek. Az internet népe szerint az életkora ismeretlen, képessége azonosítatlan. Egykoron berobbant a hősök világának színpadára és töretlen népszerűségnek örvend nem csak a képessége miatt, hanem mert karizmatikus személyisége van. Mióta feltűnt évről-évre csökkent az egykor hatalmas mennyiségű, gonosztevők által elkövetett bűnök mértéke és pusztán a létezése is elrettentésül szolgál. Már születésem előtt Ő volt a Béke Szimbóluma... szó szerint és képletesen is. Milliók csodálják és talán pont ugyanennyien félnek is tőle.

És ez a komplex férfi, (aki most végtelenül egyszerűnek tűnt) azt mondta nekem.:

– Lehet belőled is hős!

Ez az egy mondata hatására lepergett a szemem előtt mindegyikük arca, azoké, akik már rég lemondtak rólam... Ha ténylegesen soha nem is lesz erőm, (mert hát az lehetetlenség lenne) akkor is lehet belőlem hős All Might szerint, sőt, már az előző meggondolatlan cselekedetem is annak számít szerinte, ezért nyugodt lelkiismerettel fogom beledörgölni az arcukba legközelebb, hogy tévedtek! Egyikük sem hitt bennem és lemondtak rólam, pedig csak arra vágytam, hogy valaki ezeket a szavakat kimondja és valamilyen csoda folytán igaz is legyen! És végül, az a férfi mondta a szemembe ezt, akire felnézek és nem hiszem, hogy valaha is történni fog velem valami ennél is hihetetlenebb! Már hogy is lehetne valami még ennél is meghatározóbb számomra?

All Might ünnepélyesen hátralépett egyet majd felemelte a kezeit és így mosollyal az arcán folytatta.

– Méltó vagy arra, hogy megörököld az erőmet!

Lassan megdörzsöltem a szememet, felnéztem rá, hogy biztos nekem mondta-e az előbbit mert a szavaknak külön külön volt értelme de egyben semennyi, főleg akkor nem, ha nekem mondta ezt, majd mikor megbizonyosodtam, hogy tényleg hozzám beszélt, totál összezavarodtam.

– Megörökölni... az erődet? – kérdeztem vissza, hogy biztos jól értem-e. Taknyom nyálam egybefolyt és végtelenül hülye fejet vágtam.

– Miért vágsz ilyen arcot? – kezdett el nevetni rajtam All Might. – Ez csak egy javaslat... Az igazi műsor csak ezután kezdődik... Figyelj, Kölyök! Neked kell eldöntened, hogy elfogadod-e az erőmet vagy sem!

– Mi-Miről beszélsz All Might? – akadékoskodtam tovább mert totál értelmetlenségeket beszél. Nem lehet, hogy beütötte a fejét esés közben?

– Az erőmről beszélek. A napilapok "emberfeletti erőnek" és "fokozásnak" nevezik és az interjúkon folyton eltereltem a témát erről egy fasza poénnal... Mivel a Béke Szimbólumának, All Mightnak született hősnek kell lennie de neked elárulom az igazságot, kölyök. A képességemet úgy adták át nekem, mint a váltóbotot.

– Átadta neked... valaki? – ki? Mikor? Ez hogy lehet? Mi történik? Úgy ezer és egy kérdésem lett ettől az új infótól.

– Úgy van. És most... te következel! – mondta és hangja annyira biztosan csengett, hogy már-már ellentmondás nem tűrőnek tűnt, miközben rám mutatott csontos ujjával egy kedves mosoly kíséretében. Egy pillanatra ez a kellemes gesztus lecsillapította az agyamban hemzsegő kérdések zsongását és ellazított, ahogy belemélyedtem égszínkék íriszébe. Bennük, minden egyes félretett yenembe lefogadtam volna, hogy még a hófehér bárányfelhők vonulását is látni véltem. Békésen melegítette fel a mosolya a lelkemet, úgy mint a forró nyári nap szokta az arcomat, mikor naphosszat elterülve csak heverészek a puha fűben.

Másodpercek múlva lazán lecsusszant a tekintetem az ujjára, ami még mindig felém mutatott és az agyam szórakozottan ámde a megszokottnál sokkal lassabban végre összerakta a képet és emiatt, a pánik egy újabb hulláma ragadott magával.

Éééén??? Ez nem lehet igaz!!! Szám elé tettem a kezem és elmélázva doboltam rajta. Át kell ezt villám gyorsan gondolnom és ahogy mindig is szoktam, elkezdtem átgondolni, csak hát nem magamban mint a többi normális ember szokta hanem... Mondhatnám, hogy halkan motyogok ilyenkor de sajnos nem. Minden hangot jól érthetően bár hadarva ejtettem ki, hogy a gondolataimat utolérje a szám. Borzalmas szokásom volt ez!

– Vá-Vá-Várj egy kicsit! Igaz, hogy a képességed számtalan vitát váltott ki a világ egyik legnagyobb rejtélyeként. Nem telik el úgy nap, hogy a Redditen ne említené meg valaki... De nem igazán értem, hogy miket beszélsz itt képességek örökléséről és átadásáról... Sosem hallottam még ilyesmiről ezelőtt... és egy vitában sem merült fel ez a lehetőség. Miért is? Mert a történelem kezdete óta sosem bizonyították még... ilyen képesség létezését? Kezdjük ott, hogy...

– Baszki, Te mindig rácáfolással kezdesz? Nonszensz! – vágott a szavamba All Might kissé hitetlenkedve. – Sok dolgot titkolok, és igaz, hogy hétköznapokon néha káromkodok, de nem szoktam hazudni! – sóhajtott egyet és szerintem nem gondolta át ezt elég alaposan. Nem jutott az az apróság az eszébe, hogy valaki ezt nem fogja elhinni neki. Lassan és tagoltan kezdte el nekem magyarázni, az utcánk közepén, nem messze a lakásomtól, a lemenő nap fényében. – Az erő, amellyel átadhatom az erőmet... ezt a képességet örököltem! A neve: One For All.

– Egy Mindenkiért! – suttogtam értetlen ámulatban.

– Úgy van! Valaki használja ezt az erőt majd átadja azt egy másik személynek, aki szintén használja, majd tovább adja... Aki rendíthetetlenül a rászorulók segítségére siet, annak bátor szívében kikristályosodik ez a képesség! – aztaaa, és ez én lennék szerinte? Tényleg nagyon beüthette a fejét! Hisz én egy gyenge iskolás lány vagyok, hogy is érdemelném ezt meg?

– De ezt miért... Miért akarod átadni nekem ezt a fantasztikus dolgot?

– Régóta keresem már az örökösömet... És végre találkoztam valakivel, akinek örömmel átadnám. Te, aki egy képességek nélküli lány vagy... de ma megmentetted az életemet, amiért örökké hálás leszek neked és amikor baj volt, fényesebben ragyogtál, mint bármelyik másik hős! Megláttam, mi lakozik a szívedbe és kíváncsivá tettél... – mondta egyre vörösebb fejjel és látszott, hogy zavarba jön. – Mindegy! – vakarta meg egy mozdulatból a homlokát majd újra nyugalmat erőltetett magára. – Elvégre, már csak rajtad múlik. Mit szólsz? – kérdezte lassan és megfontoltan.

Csak bámultam rá és hihetetlen volt ez az egész de választ várt és nem késlekedhettem. Rengeteget bátorított engem, és még a titkát is elmondta. Vajon van...? Nem, biztos nincs... Nincs okom... bármi mást mondani... Igen! Semmi okom nincs visszautasítani.

– Örömmel! – válaszoltam neki, mindenre elszánt tekintettel.

– Azonnali válasz! – bólintott határozottan. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani! – tette hozzá elégedetten.