Zöld Villám | BNHA | femDeku

2.18./1

Az éjszaka közepén, túl egy sebkötözésen, még Gran Torinonak meséltem a történéseket.

– ...És biztos vagyok benne, hogy Shigaraki Tomurát láttam azzal a füstös alakkal.

– Azok a gonosztevők támadták meg USJ-t, ugye?

– Igen!

– Hmm, hát, ezt Toshinorinak is tudnia kell. Természetesen reggel felhívom, beszámolok neki mindenről de addig ne szólj neki. Az a bolond még iderohanna, nem számolva a szobatársaiddal.

– Ehh, ez igaz... – helyeseltem és ránéztem a mobilomra. Fura is volt, hogy nincs egy üzenet sem tőle, amit szomorúan láttam. De akkor, csupán még nem tudja, hogy mi történt és hogy kórházba kerültem. Akkor, az osztály sem tudja, hogy milyen nagy bajba kevertük magunkat... Uraraka teljesen ki lesz borulva!

Még közölte az Öreg úr, hogy holnap is meglátogat, majd ráérősen kicsoszogott a kórteremből.

– Midorya! Alszunk mi is? – állt Todoroki a lámpakapcsoló mellett és mikor bólintottam lekapcsolva azt, lefeküdt a szomszédos helyre. A harmadik ágyon Iida már a sok fájdalomcsillapítótól rég kifeküdt.

Hulla fáradt voltam, mégsem tudtam aludni és mikor végre sikerült is, újraálmodtam az egész estét.

Stain gyors mozgása, fájdalmas vágásai, szeméről lehulló maszkja feltárta előttem újra és újra ijesztő tekintetét, végül Shigaraki aszott kezes ábrázata borzasztott el és kellemetlen közelsége mellbe vágott. Egyre jobban féltem tőle, ahogy közelített felém és azt ismételgette, hogy „Téged akarlak!"

Zihálva, verejtékben forgolódtam, menekülni akartam, de az álmom nem engedett, majd csapkodva egy meleg kezet sepertem le magamról.

– Hisade! Hé, ébredj! – szólt Todoroki a sötétből. Helyből felültem és kellett pár másodperc, mire nagyjából képbe kerültem.

– J-jól vagyok. – válaszoltam bizonytalanul, mikor már túl sokáig volt csend.

– Nekem nem úgy tűnt...

Izzadt hajamat álmosan simítottam félre, majd gyorsan rápillantottam a mobilomra, ami túl élesen mutatta a 3 óra 12 percet. Fénye kis ideig megvilágította a szobát, így néztünk össze a saját ágya szélén ülő sráccal, aki gondterhelten figyelt.

– Elmondhatod, ha szeretnéd...

– Bocsi, ha felébresztettelek! – válaszoltam majd hátat fordítva visszafeküdtem.

Párnám csurom víz volt, és rettegtem újra lehunyni a szemem de köd az agyamról nem oszlott el, álmosság mázsás súlyként ült rajtam.

A szomszédos ágy tulajdonosa sóhajtott egyet, majd lassú mozgással ledőlt a helyére.

– Igazából nem aludtam.

Az éjszakában még a hold sem sütött be az ablakon. A hatodikon a városi utca zaja sem ért el minket, így a beálló csend fülsiketítően hatott ránk.

Ezen kijelentése valamennyire felkeltette az érdeklődésemet, agyam zakatolása mellett is hallani véltem, ahogy hangosan pislog kicsit arrébb és annyira vissza akartam kérdezni de hezitáltam.

– Miért nem aludtál? – ültem fel és még a sötétben is felé meredtem.

Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy miért... Hisz, ő az A osztály első embere, a mindig magabiztos fiú, aki rezignáltan tényszerű és nem bír hibázni... mégis mi a fene tartaná fenn?