A fények szinte elvakítottak, miközben próbáltam magamhoz térni. Hol vagyok? Meghaltam? Ez a mennyország? Hirtelen aztán arcon csapott a felismerés: kórházban vagyok. A karomból vékony csövek lógtak ki, az ujjamra valami aprócska műszer volt húzva, mellettem pedig csepegett az infúzió az óra másodperces ütemére. Sebastian hajolt aztán az arcomba. Kék szemei még mindig elbűvölőek voltak, úgyis, hogy még csak homályosan láttam.
- Hello, álomszuszék! - üdvözölt lágy hangon. - Elájultál Millie, és beütötted a fejedet, éjszakára bent tartottak megfigyelésre, de a reggeli vizit után valószínűleg vihetlek haza - mosolygott. Bennem viszont megfagyott a vér. Reggel van és én kórházban vagyok? HAZEL!
- Sebastian, Hazel bajban van... Hazel... Uram isten - éreztem, ahogy a pánik eluralkodik a testemen, az agyam pedig megállás nélkül kongatja a vészjelzőket. Azonnal kitéptem magamból mindenféle műszert, csövet és már pattantam is fel a kórházi ágyról. Kétségbeesettem kutattam a ruháim és a telefonom után.
- Hé! Millie! Mit csinálsz? Nem ugrálhatsz kedvedre egy ekkora esés után! Feküdj vissza azonnal - mordult rám érces hangon Sebastian és elkapott a vállamnál. Nyilván nem értette, mi történik, de abban a pillanatban nem magyarázkodni akartam.
- Eressz el! - üvöltöttem rá. - Engedj el, Sebastian! Hagyj! - tágra nyílt szemekkel nézett rám. Ahogy elhagyták ezek a szavak a számat, meg is bántam. Valószínűleg egész éjszaka itt virrasztott mellettem, ő az aki legkevésbé ezt a bánásmódot érdemli.
- Ne haragudj, nem úgy értettem... - szabadkoztam.
- Mondd el, mi a baj Millie! - Sebastian tekintete szúrósra váltott - Kivel beszéltél tegnap, hogy ennyire kikészültél? És mit mondott? - faggatott, miközben végre megtaláltam a telefonomat. Nos, totálkár... Másodszorra esett pofára, ezúttal pedig nem élte túl... Nem úgy, mint én...
- Hazelt elrabolták Sebastian... - nyeltem egy nagyot. - Tegnap este kellett volna érte mennem a Swinston sarkán lévő raktárhoz. És nem mentem, mint a mellékelt ábra mutatja. Lehet, hogy már nincs is életben a barátnőm, érted?! - remegő hangon vágtam a fejéhez a szavakat.
- Millie! Hazel és Cole hamarosan jön be hozzád a kórházba. Miről beszélsz?
- Micsoda? Hazel jól van? Életben van? - a gyomrom fel-le liftezett az idegességtől. Nem értettem, mi folyik itt. Sebastianből pedig úgy kellett kihúznom a szavakat...
- Igen, Millie! - leültettet az ágyra. - A barátnőd él és virul, és szerencsére te is. Most pedig feküdj le! Várd meg az orvost. Addig el kell intéznem egy telefont... - parancsolt rám Sebastian, majd eltűnt a fehér függöny mögött. Amíg vártam, próbáltam összerakni a történetet. A kirakós darabjai nem igazán passzoltak össze. Túl sok volt a kérdőjel és az üres rész. Hazel tegnap nem jelent meg a munkahelyén, ilyet sosem csinálna, hogy szó nélkül lelép. A telefonhívásokra sem válaszolt, még Cole-nak sem. Majd megfenyegetnek, hogy elvágják a torkát, ha nem megyek a Swinston sarkára. Ma pedig mintha mi sem történt volna, meglátogat a kórházban. Itt valami bűzlik, de mocskosul!
Végre megérkezett hozzám az orvosom. Ha az értelmező kéziszótárban a nyugalmat kellene illusztrálnom, egyértelműen Dr. Mortiz arcképe vigyorogna vissza rám. Nála kedvesebb, nyájasabb emberrel még nem találkoztam... Szerencsére szabad utat kaptam, és elhagyhattam a kórházat, de szigorúan a lelkemre kötötte, hogy pihennem kell. A munka erősen ellenjavallt. Jövő héten pedig vár rám egy kontrollvizsgálat. Ha már munka, szinte biztos voltam benne, hogy Aston őrjöng. Tegnap sem értem be időben, ma meg be sem mentem, és csak nem is szóltam. Valószínűleg nem kell kivennem szabadságot, mert ki vagyok rúgva... Így a pihenésem garantált.
