Vannak szavak, amelyek baromira tudnak fájni, de igazán a kimondatlanok tépik darabokra a szívedet. Amikor tudod, hogy mit mondana a másik, de inkább visszafojtja, hogy ne zúdítsa rád a mocskos igazságot. Pedig a szemében ott van. Minden egyes kimondatlan szó. Te pedig napokon, heteken vagy akár hónapokon át emészted magadat, hogy vajon mit akart mondani. Egy idő után aztán a remény idilli illúziójába ringatod magad, a valóság megszűnik létezni, s már te is hazudsz saját önvalódnak. De ez így van rendjén. Lehetünk bármennyire erősek, a lelkünket nyomó mázsás súlyt egyre nehezebb tartani. Hiába segít benne a szíved. Az agyad megsajnál, s ekkor jön a mesebeszéd: "Biztos nem úgy gondolta!", "Azért csinálta, mert szeret!", "Van rá ésszerű magyarázat!".
Én most az önmarcangolás pusztító részénél tartok. Folyamatosan Sebastian jár az eszemben, a közösen eltöltött idő, a rengeteg nevetés, és a megannyi könnycsepp. Bennem még a kérdések dolgoznak, amelyekre bár mélyen tudom a választ, nem akarom elfogadni. Dacból sem. Ám most, hogy lehetőségem lenne ezeket megvitatni, inkább menekülnék. Futnék, és hátra sem néznék. Bárcsak ennyire egyszerű lenne... De nem az: félre kell tennem a saját kudarcomat, hiszen Lisa biztonsága forog kockán...
A felhők már nem a fejünk búbját súrolták, sokkal inkább a talpunk alját. Amíg én a nagyival beszéltem és azon őrlődtem, hogy tárcsázzam Sebastiant, addig a meseszép kilátásunk megszűnt, leereszkedtek a felhők, mi pedig a közepükben álltunk. Minden beszürkült, elszomorodott. Pont, mintha a lelkivilágomat néztem volna kivetítve...
Muszáj volt elvonulnom a többiektől, mégsem nézhetik végig, ahogy Millie Brown egy egyszerű telefonhívástól is megsemmisül. Persze, másoknak egyszerű... Egy nagyobb szikla mögött találtam meg a menedékem, bár a hely eléggé szűkös volt, tekintve, hogy egy rossz lépés és a szakadékban találom magam.
Remegő ujjakkal görgettem le az S-betűig a névjegyzékemben. Sabina, Sage, Sean...Sebastian. Kapkodtam a levegő után, eluralkodott rajtam a pánik. Pár napja még szerelmesen öleltük egymást, most meg felhívni sem merem. Tragikus. Ehhez a szóhoz tökéletesen illenék illusztrációként az értelmező kéziszótárban.
Egy kisebb pánikroham után aztán erőt vettem magamon. Feloldottam a tiltás, és rányomtam a hívásra. Most már nem csak az ujjaim, de a lábam is remegett. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán felveszi a telefont...
- Millie! - valóságon túli volt újra hallani őt. Hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni, pedig annyi mindent mondtam volna.
Sebastian? - préseltem ki magamból. - Beszélnünk kell! - szánalmasan hangzott minden szavam, tekintve, hogy annyira reszketett a hangom, hogy inkább síráshoz hasonlított.
- Reméltem, hogy hallhatok még felőled! Hol vagy? Mit csinálsz? Eléggé rossz a vonal... - úgy beszélt hozzám, mint valami régi haverjához, akivel utoljára a diplomaosztón találkozott, de illemből azért mégis le áll vele trécselni... Érzelmeknek nyoma sem volt benne.
- Nálad van Lisa? Mit csináltál vele? - fittyet hányva a kérdéseire, feltettem a sajátjaim.
- Nincs, Millie... Te kérted, hogy engedjem el! - vágta rá hezitálás nélkül.
- Úgy volt, hogy Washingtonba megy, de nincs a nagyival... És nem válaszol a hívásaimra, sem az üzeneteimre... Szóval, ha te tettél vele valamit, mondd meg! - a kétségbeesés a hatalmába kerített.
- Millie... Nyisd ki a szemed végre, és láss tovább az orrodnál! Még most sem gyanús, hogy hazudott neked? Tudom, hogy fáj, és borzalmas lehet a tudat, de az embereim nem tévedtek... - kíméletlenül csaptak arcon a szavai, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy Lisa ilyet tenne... Másrészt pedig pont ő beszél a fájdalomról...
