A kórházi szobámból akár egy virágboltot is nyithattunk volna. A sápadt, hófehér falak előtt a szivárvány minden színében pompáztak a csokrok, a lufik és a kis kártyácskák. Egyedül a műszerek, és a belőlem kilógó csövek rontották el az összképet. Továbbra is gyenge voltam, még mindig többet aludtam, mint amennyit ébren voltam. Az orvosom, Dr. Keith azt mondta, hogy nem lesz gyerekjáték a felépülésem... Klinikai értelemben ugyanis legalább 1-2 percig halott voltam. Az utolsó utáni pillanatban találtak rám a romos raktárépületben. Ha egy pillanattal később kezdik meg az újraélesztésem, valószínűleg már nem mesélhetném el a történetem.
Talán az őrangyalom tért vissza a szabadságáról, talán a sorstól kaptam még egy lehetőséget. Nem tudom. A lényegen viszont nem változtat. Itt vagyok. A tüdőm tele van oxigénnel, a szívem pedig pumpálja a vért fáradhatatlanul. Előbbire még azért rá kell segíteni, de egy úgynevezett magas áramlású oxigénterápiát kapok, ami rendesen ellátja a szervezetemet. Na meg rengeteg gyógyszert, és infúziót. A minap pedig egy komoly vizsgálatot is elvégeztek rajtam. Dr. Keith kíváncsi volt, hogy károsodott-e az agyam, amíg mondhatni halott voltam. Az orvosok szerint a 3 percen belüli újraélesztés csökkenti a rongálódás mértékét, de jobb biztosra menni. A leletekre egyelőre még várunk, de az mindenképpen biztató, hogy a többi laboreredményem kifejezetten jó.
Anya viszont még mindig kómában fekszik. Belesajdul a szívem, ahányszor csak rágondolok. Tulajdonképpen miattam lebeg élet és halál között. Bárcsak tudnék neki segíteni valahogy, de még csak meglátogatni sem tudtam. Egyelőre nem vagyok mozdítható státuszban, viszont Sebastian rendre hírt ad az állapotáról. Minden nap virraszt mellette, ahogy mellettem is. De nem csak ő. Hazel és Cole is, na meg Margaret nagyi.
A családom egyébként teljes védelmet kapott. Anya szobáját egy öltönyös fickó őrzi, ahogy az enyémet is. Hazel és Cole már egy jó ideje szinte együtt él Carter nyomozóval, de a nagyi is kapott az eset után egy felügyelőt. Neki még szokni kell, hogy valaki folyamatosan utána koslat, de a történtek fényében beletörődött. Kicsit sajnálom is azt, akit mellé osztottak be, de hát ezért kapja a fizetését. Meg is dolgozik érte kőkeményen.
A rendőrség most már nem csak a betörés ügyében, hanem az elrablásom kapcsán is nyomoz. Sebastian azt mondta, szinte biztosra vehetjük, hogy Josh keze nincs benne a dologban. Tiszta alibije van arra az estére. Viszont a jelenlegi nyomok egyelőre nem vezettek el a tetteshez. A telefon tévútra vitte a zsarukat és Sebastian embereit, illetve sem a lakásban, sem pedig a raktárépületben nem találtak ujjlenyomatokat. Most a térfigyelő kamerák képét ellenőrzi egy erre szakosodott csapat, de egy biztos, profival van dolgunk...
Ma reggel Sebastian duruzsoló hangjára ébredtem. Általában már a reggeli vizit előtt beesik hozzám, és mindig meglep valami finomsággal. A kórházi koszt sem rossz, de ő mintha olvasna a gondolataimban. Most egy pisztáciakrémmel töltött kiflit hozott és mézes zserbót. Így könnyen visszahízom azt a pár kilót... Sajnos a szervezetem teljesen felélte a tartalékait. Nem mondom, hogy csont és bőr voltam, de látszottak a szenvedéseim nyomai. Tükörbe nem mertem nézni, ugyanakkor az ujjaimmal is könnyedén kitapintottam, hogy a kis pogácsáim eltűntek az arcomról, helyette beesett gödrök jelezték, hogy hiányzik rólam az a pár kiló.
- Hogy vagy? - köszöntött a pasim. Igen, jól olvassátok. A pasim...
- Jól... - mormoltam. Fejlemény, hogy most már látszott a mosoly is az arcomon. Így hát előszeretettel mutogattam. - Főleg most, hogy itt vagy - tettem hozzá.
- Beszéltem Dr. Keith-szel. Szépen gyógyulsz, és megjött az agyi ultrahang eredménye is. Minden rendben van, Millie! - örvendezett, de a vigyor azonnal le is fagyott az arcáról.
