Az életem fenekestül felfordult pár hónapja. A régi, nyugodt hétköznapok kicserélődtek, helyette a folyamatos félelem, keserűség vette át az uralmat, és bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam már irányítani. Az egyetlen dolog, amiért nem adtam fel, hogy a sok rossz mellett a legjobbat is megtapasztalhattam. Azt a fajta szerelmet, amit el sem tudtam volna képzelni korábban.
Ha legalább már egyszer érezted azt életed során, hogy annak ellenére is boldog vagy, hogy a körülmények nem adottak hozzá, akkor jó hírem van. Az igazit találtad meg, aki mellett a rossz is jó, a fekete is fehér, a sötétség is fény.
Annyi mindenen keresztülmentem. Elvesztettem életem egyik legfontosabb szereplőjét, akinek hiánya a csontomig hatol minden egyes nap. Szeptember óta még arra sem voltam képes, hogy a temetőben meglátogassam. Szégyellem magam, de csupán a gondolat, hogy a sírja előtt álljak, felemészt. Most, viszont, amikor szükségem lenne arra, hogy elmondhassam neki, mi történik velem, nem tehetem meg... Nem állhatok oda, nem sírhatom ki magamból a bánatom, nem mondhatom el neki, mennyire hiányzik és, hogy mindennél jobban szeretem. Ahogy azt sem mesélhetem már el neki, hogy menyasszony lettem...
De anya elvesztése csak az egyik fájdalma a szívemnek. A húgom a másik. Sok mindent mondhatnék, hibáztathatnám, de ne feledjük, hogy valójában ő csak egy gyerek. Egy lelkileg sérült kislány, aki egyedül maradt, mikor fognom kellett volna a kezét. Vitatkozhatunk, hogy igazán ki a hibás, de az már nem változtat semmin. A szeretteim életét kell féltenem egy gyerekcsínynek indult gyilkosság miatt. Lisa, Josh, a nagyi, Hazel és Cole, Sebastian... Bármelyikük fent lehet azon a listán, ahol nem kellene... És akkor még arról nem is beszéltem, hogy egy maffiózó karmai közé került a testvérem. Kutya kötelességem lenne megkeresni, de még ehhez is kevés vagyok.
Ahogy ahhoz is, hogy megmentsem a szerelmemet. A lehetőség a kezemben volt, és amikor élhettem volna vele, eldobtam magamtól. Ha időben meghúzom a ravaszt, most valószínűleg a rendőrségen ülnék, de nem kellene aggódnom a szeretteimért. Vagy egyáltalán azért, hogy életben vannak-e.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mi történik körülöttem. Nem tudom, hogy valaha még felébredek-e. Simán lehet, hogy másodszorra már nem engedett el a halál. Nem érzek semmit. Nem láttam a fényt az alagút végén, és nem hívott senki a menyországba vagy épp a pokolba. A sötétség az egyedüli, ami körül ölel, és a rengeteg gondolat, ami lassan felemészti a tudatom. Csak remélni tudom, hogy ez még nem a vége. Nem tudtam elbúcsúzni sem, senkitől... Nem tudom, hogy életben van-e Sebastian, vagy hogy Josh-sal mi történt a kórházban, vagy hogy a húgom előkerült-e. Megannyi kérdés, de egyetlen válasz sincs rájuk.
Valamiért most minden más. Általában, amikor a tudatommal vagyok összezárva, akkor Sebastian is itt van velem. De most teljes a magány, és bárhogy hívom, nem jön. Kiabálok, de nincs válasz. Egy darabig visszhangzik a saját könyörgésem, majd a némaság zengi fülsüketítő csendjét.
- Miss Brown! Ébredjen! - az arcom szinte sajog, miközben hallom a nevem. - Hölgyem! Jó reggelt! - nem véletlenül hasogat, egy talpig fehérbe öltözött fickó pofozgatott. A gumikesztyűje miatt még jobban csípett minden ütés...
- Fent vagyok... csak...hagyjon... - nyitogattam a szemem, de a vakító világosságtól nem volt egyszerű dolgom. Mindenesetre a hely ismerős volt. A kórházakban sütik ki így a szemedet...
- Üdv újra köztünk, Miss Brown! - olasz akcentusnak nyoma sem volt a dokinál, ami vagy azt jelenti, hogy egy amerikai orvos dolgozik a kórházban, vagy már nem vagyok Itáliában.
- Hol vagyok? - motyogtam.
- Biztonságban van már! New Yorkban, a Mount Sinai kórházban - a doki egy mosolyt erőltetett az arcára, miközben közölte velem a híreket. Hasonlított Dr. Hooverre, de kicsit idősebbnek tűnt nála.
