Időm sem volt magamhoz térni az ékszerész utáni sokkból, már egy újabb kihívással találtam szemben magam. Carter már az épület előtt várt, és alig pár lépés választott el a földi pokoltól. Mindenre vágytam, csak Dan és Lana társaságára nem. Nem éreztem úgy, hogy a jelenlegi lelkivilágommal szembe tudok szállni velük, és meg tudom védeni azt az értéket, amit Sebastian képvisel. Képviselt.
Nehéz múlt időben beszélni róla. Annyira hihetetlen, hogy elment... Hiába telt el közel két hónap azóta, olyan, mintha tegnap történt volna minden. Ischia, Domenico, a lövések... Ahogy vándorolnak a hetek napjai, bennem csak még élesebben létezik a kép arról a bizonyos estéről. A lelkemet már felemésztette a bűntudat és félek, hogy ez még csak a kezdet... Próbálok erős maradni, hiszen mégiscsak egy élet növekszik a szívem alatt, de amikor elhatalmasodik rajtam a keserűség, úgy érzem, minden elveszett...
Most pont így éreztem. Mint aki alól kirántották a talajt.
- Üdv, Millie! Hogy van? - Carter a szokásához híven mosolyogva és tárt karokkal fogadott. Mondjuk az, hogy egyetlen vékony pulcsiban állt kint a hidegben, merész húzás volt, de nem firtattam.
- Helló, Carter! Nem túl jól... - motyogtam, de egy aprócska mosolyt én is erőltettem az arcomra.
- Mi történt? Jayden volt? Ha nem alkalmas a munkára, csak szóljon és többé nem látja! - az arca megfeszült, a szemei pedig villámokat szórtak a fekete autó felé.
- Jaj, dehogy! Ő tökéletesen végzi a munkáját, nehogy kirúgja! - ráztam a fejem, ahogy csak tudtam, közben pedig a kezemet a magasba emelve elbúcsúztam a sofőrömtől.
- Akkor mi történt? Hívjak orvost? Hogy van a baba? - Carter olyan fejet vágott, hogy még én is elkezdtem aggódni... Oroszlánként védelmezett minden pillanatban, holott a saját családjával is lehetett volna helyettem. De szegény megnyert egy érzelmileg labilis, hormoningadozó, terhes nőt, aki bármikor lehányhatja a cipőjét. Jobb esetben a cipőjét.
- Nyugi, a baba és én is jól vagyunk! De még mielőtt belekezdek bármibe is, menjünk be, mert rossz magára nézni! Nem fagy meg? - én reszkettem már a hidegben, nemhogy Carter...
Az aulába érve a hanyag elegancia fogadott. Pont mint Sebastian lakása. Kifinomult, letisztult, sikkes. Sehol egy kirívó szín, vagy egy oda nem illő bútor. Minden mérnöki pontossággal lett beállítva, és ahogy végig néztem az embereken, egy kisebbségi komplexust is az önbizalomhiány mellé csaptam.
- Miss Brown! Hozhatok Önnek egy kávét, teát, bármit? - egy vörös, szupermodell alkatú lány rohant hozzám. Miniszoknyában mutogatta a tökéletes gazella lábait, és persze a fehér blúzt is úgy gombolta, hogy mindenki láthassa, az isten megáldotta...
- Nem, köszönöm! Nem kérek semmit - feleltem, de a lány nem igazán tágított mellőlem. Sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy az aurámban állt. - Minden rendben? - ráncoltam a homlokom.
- Igen, csak várom az utasítását! - egyre furcsább volt ez a vöröske, szinte már haptákba vágta magát, mint egy katona.
- Köszönjük Rachel, elmehet! - Carter ismét megmentett, a lehető legkellemetlenebb helyzetből. Sosem fogok ehhez hozzászokni, hogy engedélyt kell adnom embereknek, csak azért, hogy elmenjenek mellőlem. Ez Sebastian élete, nem az enyém!
- Mit akart mondani, Millie? - mielőtt belekezdtem volna a történetbe, hűvös szellő érintette meg a hátamat. A levegő mintha megfagyott volna. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Megérkezett Dan és Lana...
- Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim?! Millie, ugye? - Lana úgy tett, mintha nem tudná ki is vagyok. Szívesen felelevenítettem volna neki, mikor a pezsgőt a fejünk fölött dobta az ajtóhoz és arról is tudnék mesélni, miket művel a férje. De hát, nem vagyunk egyformák. Nekem nem célom mások életének a tönkretétele, ellenben velük.
