Gyomorgörccsel álltam a Harper's bejárata előtt. Tudtam, hogy a következő beszélgetés nem fog a kedvenc csevegéseim közé tartozni. A főnököm lassan fél éve nélkülöz úgy, hogy fizetett szabadságon vagyok, és még csak halvány lila gőze sincs arról, hogy mit is szeretnék bejelenteni. Mivel a pocakom nem túl látványos még, hoztam magammal az orvosi papírokat, amivel igazolhatom, hogy valóban egy picike élet növekszik bennem, és nem csupán munkaundorról van szó.
Hosszú percekig csak meredtem magam elé, közben a gyapjúkesztyűmben tördeltem az ujjaimat. A lelkiismeretem nehezen birkózik meg a tudattal, hogy hónapokig "kihasználtam" a cégem, és most sem érkeztem számukra jó hírekkel. Erőt kellett vennem magamon, hogy megtegyem az első lépéseket. Bevallom, titkon reméltem, hogy a főnököm nincs bent, és megkérhetek valakit, hogy adja át az üzenetem, de a dolgok nem ilyen egyszerűek, főleg nem az én esetemben.
Miközben a Harper's aulájának a márványpadlóján lépkedtem, magamat győzködtem arról, hogy nagylány vagyok és meg tudom csinálni. A betanult szövegemet persze teljesen elfelejtettem, úgyhogy valószínűleg improvizálnom kell majd. Sebaj! Menni fog, Millie! Ha kibírtam az első trimeszteres ultrahangokat, akkor mindent kibírok! Erős vagyok! Bátor...
- Helló, Aston Moraldihoz jöttem - a recepció mögött ismeretlen, csinos arcok bámultak rám kérdőn. Úgy tűnik, sok minden megváltozott, mióta nem jártam itt.
- Mr. Moraldi sajnos nem fogad utcáról betért látogatókat. Kérem, foglaljon időpontot hozzá! - pislogott boci szemekkel az egyik szőkeség, aztán folytatta is a kolléganőkkel a trécselést. Mintha ott sem lettem volna. Pofátlanság...
- Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevejüket, de kérem értesítsék Mr. Moraldit, hogy Millie Brown keresi! A főnököm... - mióta a kisfiúnk a pocakomban növekszik, vannak furcsa hangulatváltozásaim. Úgy értem, néha elfog a düh, és nem tudok parancsolni magamnak. Szegény szöszire is úgy ráförmedtem, hogy megszólalni sem tudott. Mondjuk, legalább a telefont felemelte.
- Millie! El sem hiszem, hogy látlak! - Aston a lehető legjobbkor pattant ki a liftből, ám a tőle szokatlan módon: mosollyal az arcán. Úgy köszöntött, mint egy régi barátot, akivel megannyi megbeszélnivalója van. Ettől csak még rosszabbul éreztem magam, hogy nem szolgálok túl jó hírekkel a számára.
- Aston! De jól nézel ki! - megöleltük egymást. - Épp most kértem meg a hölgyet, hogy telefonáljon fel neked, de te telepata vagy... - nevetéssel próbáltam leplezni a zavarodottságom.
- Hogy vagy? Visszatérsz hozzánk végre? Mikor kezdesz? - a kérdés, amelyet nem akartam hallani, most kegyetlenül karcolta a fülemet.
- Az a helyzet, hogy... - nagyot nyeltem, mielőtt letörlöm a mosolyt a főnököm arcáról. - Szóval, én terhes vagyok... - ahhoz képest, mennyire rettegtem ettől a mondattól, könnyűszerrel kicsúszott a számon. És Aston ábrázatán sem azt láttam, amire számítottam.
- Atyaég, Millie! Ez csodálatos hír! Gratulálok! - szinte tőle harsogott az egész épület, de kicsit sem zavartatta magát. Ismét erősen magához ölelt, majd egy nagy mosollyal közölte: - Máris szólók a HR-nek, hogy intézzék a papírokat, illetve ha behoztad az orvosi dokumentumokat, akkor fel is viszem nekik!
- Hű, nem is tudom, mit mondjak! Úgy értem, nem pont erre a reakcióra számítottam - vágtam rá.
- Tudod, hogy mindig lesz helyed nálunk! - simította meg a vállam. - Azt nem tudom, mi történt veled pontosan az utóbbi hónapokban, de az arcodról tükröződik a fájdalom... Nem akarom, hogy még a munka miatt is stresszelj, élvezd a babavárást! - megdöbbentettek Aston szavai. A férfi, aki a legtöbbször elküldött melegebb éghajlatra, ha egy 2000 karakteres cikkből kimaradt egy "a"-betű, most a lelkemet simogatja. Nem mondom, nagyon jól estek a szavai, de úgy éreztem, biztosítanom kell arról, hogy nem hagyom cserben.
