Csak feküdtem az ágyon, várva, hogy végre elnyomjon az álom. Az agyam azonban megállás nélkül pörgette a nap történéseit, folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi lehet az igazság. Annyira beleástam magam a dologba, hogy még Sebastian beteg bátyja és annak még őrültebb felesége is a kalapba került. Hónapok óta nem hallottam egyikről sem, és az igazat megvallva, nem is vagyunk puszipajtások. Sőt... Lana utált, mivel Dan szeretőjének gondolt, Dan pedig utált, mivel miattam gyepálta el az öccse. Bár ez még mindig vajmi kevés bizonyítási alapnak, de róluk inkább elképzelném azt, amit Sebastian Lisáról állít.
Abba a felvetésbe, hogy a húgom ártott anyának és nekem, még mindig beleborzongok. Abszurd. Elképzelhetetlen. Irracionális. Nonszensz. Egyszerűen lehetetlen. Még úgy is, hogy az ellene felsorakoztatott érvek kezdik megállni a helyüket.
A panzióba tartva végig hívogattam Lisát. A hegyről le, a földúton, Domenico kocsijában és vacsora közben is. Semmi életjelet nem adott magáról. Már a rendőrséget is hívni akartam, hogy bejelentsem az eltűnését, de Hazel és Cole lebeszélt róla. Tekintettel arra a lehetséges opcióra, amiről inkább nem is beszéltünk egymás között. Újabb kimondatlan szavak...
Amíg én a koromsötét szobában igyekeztem megfejteni életem legnagyobb talányát, addig a többiek Domenico bárjában lazítottak. A vacsora után jobbnak láttam, ha megszabadítom őket deprimált lényemtől, és hagyom, hogy kiengedjék a fáradt gőzt. Nekem úgysincs kedvem most bulizni. Arról nem is beszélve, hogy hajnalban indul vissza a kompunk Nápolyba...
Már-már félálomba kerültem, mikor valaki az ajtómon dörömbölt. A szívem kiugrott a helyéről, úgy megijedtem. Ki az az őrült, aki ilyenkor és ilyen hangosan képes rátörni a másikra? Az első tippem a részeg barátnőm volt, aztán a hangokból adódóan inkább Cole-ra hajazott.
Muszáj volt erőt vennem magamon, nagy nehezen ki is másztam az ágyból, a bekészített pihe-puha köntöst magamra húztam, és kinyitottam az ajtót. Nos, egyik tippem sem jött be. Se nem Hazel, se nem Cole állt velem szemben. Domenico volt az.
- Mit keres itt? - nem tudtam leplezni a meglepettségem.
- Remélem, nem keltettem fel, Millie. Én csak... Csak... Szerettem volna elbúcsúzni - látszott rajta, hogy zavarban van, már csak abból is, ahogy kerülte a szemkontaktust velem. Egy pillanatra sem emelte rám a tekintetét, inkább a cipője orrát bámulta.
- Ez nagyon kedves, Domenico... Én azt hittem, hogy a bárban dolgozik ma este... - mormoltam.
- Így is volt, de a barátnője annyira belejött a koktélok keverésébe, hogy egy időre beugrott a helyemre - nevetett. - Ezt önnek hoztam! - majd felém nyújtott egy kis dobozt. A csomagolást nem vitte túlzásba, egy barna papírba volt beletekerve, az pedig egy zsineggel átkötve. Egyszerű volt, pont mint Domencio. Ezt pedig a szó legjobb értelmében mondom.
- Remélem, nem a kezemet akarja megkérni! - kacagtam fel, miközben bontogattam a csomagot. A lánykérésekben egyébként elég jó arányt tudok felmutatni, eddig 2-ből 2-nem, abból pedig 1 talán.
Legnagyobb meglepetésemre, vagyis inkább szerencsémre, nem egy gyémántgyűrű ékeskedett a papírok között. Helyette a lehető leggiccsesebb kulcstartó pihent a doboz alján, melyre Ischia szigetének egy részét rajzolták rá. A hátuljára pedig egy vers részletet gravíroztak apró betűkkel, olaszul:
"Sono un pensiero
che non vuole mai
legare le tue mani
libere nel mondo,
anche se vorrei
che fossero solo mie."
Hosszas kérlelés után Domenico le is fordította nekem a sorokat, bár a szemében láttam, hogy erre nem volt felkészülve. A hallottak után pedig már értem is, hogy miért.
"Egy gondolat vagyok
mely soha nem akarja
a világban szabad kezeidet
megkötni.
Még akkor se, ha azt kívánom,
hogy csak az enyémek legyenek."
Zavarba ejtően gyönyörű, amit felolvasott, de a jelentése még inkább az... Furcsa, de egyből Sebastian jutott róla eszembe, pedig Domencio címezte nekem a sorokat.
- Nagyon szép, ki a szerzője? - érdeklődtem, oldva egy kicsit a feszültséget.
- Alda Merini... Az egyik kedvenc írónőm és költőm. Annyira szenvedélyesen tudott írni, erről a verséről pedig maga jut eszembe, Millie - mosolyodott el.
Bárcsak tudtam volna viszonozni Domenico érzéseit. Aranyszívű, jámbor fickó. Na meg tagadhatatlanul jóképű. Éli az olasz hétköznapi emberek életét, azzal az örömmel, mint itt általában mindenki. Ők nem ragadnak le a problémáknál. Szerintük az élet élvezete sokkal fontosabb a pillanatnyi gondoknál. Irigyeltem tőlük ezt a hozzáállást, én is szerettem volna hasonlóan meglátni a rosszban a jót, de annyira belefásultam a folyamatos küzdelembe, hogy már csak a nehézségek szúrnak szemet.
Szóval bár Domenicót jellemezhetném úgy, mint a tökéletes férfit: semmit sem mozgatott meg bennem. A szívem foglalt, még mindig... Sebastiané annak ellenére is, hogy összetörte, megtiporta és még egyszer is összetörte. Mégis minden apró darabja őt kívánja. A porcikáim szabályosan áhítoznak érte.
- Köszönöm, Domencio... Én nem tudom, hogy mit mondhatnék... - és tényleg nem is tudtam. Nem akartam megbántani...
- Nem kell semmit mondania, signora! Látok mindent a gyönyörű szemeiben... Remélem, New Yorkban a boldogság fogja várni, és soha egy könnycseppet sem morzsol már el... Csak örömében! - mondta az ajtófélfának dőlve. - Ha meg valamikor visszatér Ischiára, csak hívjon!
- Úgy lesz, Domenico! És mindent köszönök! Tudja, én is szeretettel várom Amerikában! - mosolyodtam el, majd búcsút vettünk egymástól. Két egzaltált puszit nyomott az arcomra és még egyet a homlokomra, aztán már el is tűnt a sötét folyosón. A nagy búcsúzkodás közben pedig az álom is rám talált. A szememet dörzsölgetve bújtam vissza az ágy ölelő melegébe. Még egy utolsó pillantást vetettem a telefonomra, de senki sem keresett... Se Lisa, se Sebastian. Senki.
Újfent szívem elrablójáról álmodtam. Ugyanazt, mint minden éjszaka. Most is ott állt előttem. Most is mosolyra görbült a szája, és most is tökéletes volt minden. Kezdtem gyűlölni magam ezért. A valóságban ezután sóvárogtam, álmomban pedig kérés nélkül megkaptam.
A békesség azonban amilyen gyorsan jött, elszállt. Éles, kopogó hang zavarta meg a csendet. Már Sebastian sem mosolygott. Csak bámult rám. Reszkető tekintettel. Aztán eltűnt... A zaj azonban egyre erősödött. Olyan volt, mintha a fülem mellett hallottam volna. Dübörgött, monoton.
Kipattant a szemem. A párnák között még mindig hallottam, pedig már nem álmodtam. Az ajtómat verte valaki. Nem tudom, mennyit aludhattam, de ha saccolnom kéne, maximum 20 percet. Gondoltam Domenico felejtett el valamit... Dühösen kikeltem az ágyból, ismét magamra aggattam a köntöst, és nemtetszésemnek hangot adva nyitottam ajtót.
- Domenico, mit akar? - kiáltottam fel.
- Ki az a Domenico? - érkezett is a válasz egy ismerős hangtól.
Azt hittem, hogy hallucinálok. Velem szemben nem más állt, mint Sebastian Miller. Talpig öltönyben, megfáradt arccal.
