Vannak döntések, amelyek olyan tettekre sarkallnak, melyektől jobban ódzkodunk, mint a tüzes vastól. De a döntés döntést szül. A tetteket pedig az érzelmek irányítják: szeretet, félelem, düh, öröm... Anyukámnak volt egy mondása, amit kiskoromban folyamatosan hangoztatott: ha félelem szül egy tettet, az nem vezet jóra, mindig előbb gondolkodj, mint cselekedj! Milyen igaza volt...
A saját döntésem börtönébe kerültem. Ha csak az én életemről lenne szó, már nem érdekelne. De a szerelmemet is belesodortam ebbe az egészbe, egyetlen rossz választás miatt. Ha a hotelban szóltam volna neki, együtt megoldhattuk volna. Együtt! De én a hősködést választottam, amivel a lehető legnagyobb galibát okoztam. Miközben szabadlábon van a húgom és Josh támadója is, én azt sem tudom hová tartok pontosan.
A félelem a legaljasabb érzelmi zsarnok. Rabszolgaként tart fogva. Őszintén rettegtem, nem tudtam, mi várhat rám. Ránk. Kényszeres sírás fojtogatott, de szinte még levegőt sem mertem venni. Lapultam, mint nyúl a bokorban... Hátha ez csak egy rossz álom...
Az eső is megeredt. A cseppek bánatos táncot lejtettek az autó ablakán. Még az ég is siratott, hogy mekkora egy idióta vagyok. Azt gondolná az ember, hogy egy 28 éves nő tud megfontolt, racionális döntést hozni, és akkor jön Millie Brown, aki az életét, a biztonságot hátrahagyva indult el az ismeretlenbe. Egy mentségem volt csupán: Lisa.
Az út csendesen telt. Jobbnak láttam, ha inkább meg sem mukkanok, csak a túlélésre koncentráltam. Igyekeztem az előnyömre fordítani, hogy amíg nem velem vannak elfoglalva, minél több információt gyűjtsek arról, hova visznek. Nem voltam expert Ischiából, de nagyjából be tudtam határolni az irányt. Abban biztos voltam, hogy Foriót elhagytuk, és Lacco Ameno felé mentünk. Végig a tengerparti úton. A városba érve Domenico sofőrje élesen jobbra rántotta a kormányt. Egy roskadozó hotel és a rendőrőrs mellett kanyarodtunk el. Két zsaru állt az épület előtt, de ahogy elhaladt mellettük az autó, hátat fordítottak. Pedig már az ablakra voltam tapadva, hogy valahogy jelezzek nekik...
Jó pár perc hegymenet után egy sötét utcában parkoltunk le. Úgy tűnik, itt a közvilágítás nincs túlzottan kiépítve. Vagy direkt így készült, hogy pultosok embereket rabolhassanak el kedvük szerint...
- Jöjjön gyorsan, szakad az eső! - a karomnál fogva rángatott ki az autóból Domenico. Nem tűnt egy palotának, ahová hozott. Sőt. Inkább hasonlított valami kihalt lebujra. Rubinvörösre festett falak, hófehér ablakok, ajtók... Néhol már csak a szentlélek tartotta a redőnyöket. - Tudom, hogy hozzá van szokva a luxushoz, de azért ne vágjon már ennyire fancsali pofát - rivallt rám.
- Mi ez a hely? - szuszogtam. Nem voltam jól. Nem csak a történtek miatt, hanem fizikálisan sem. Dr. Hoover gyógyszereit már egy ideje nem szedtem, amit a szervezetem most érzett meg igazán. A fejem hasogatott, szédültem, és csak úgy kapkodtam levegő után.
- A következő 72 órát itt fogjuk tölteni, signora - az ördögi vigyor ugyanúgy az arcára volt festve. Egészen hihetetlen, hogy ennyire meg tudott vezetni ez a fickó. Egy egyszerű bártendernek gondoltam, aki a légynek sem tud ártani. Most meg azzal fenyeget, hogy a vőlegényem homlokába ereszt egy golyót.
- Mit jelentsen ez? Mi lesz, ha letelik a 72 óra? - kíváncsiskodtam. A fehér, de korhadt faajtó előtt megállított. Két kezével a vállamba kapaszkodott, és lidérces tekintetével a lelkem után kutatott.
- Signora... Mindent meg fog tudni időben. Ha valóban bízik ebben a Millerben, akkor maximum csak egy rossz emlék marad mindez... - sóhajtott. - De persze, csúnya vége is lehet... - undorodtam ettől a férfitól. A gyűlölet iszonytató érzése perzselte minden egyes porcikámat.
