Érdekes helyzeteket teremt az élet. Egyszer bábuként rángat bele a rosszba, máskor elhiteti veled, hogy bármire képes vagy. Még ölni is. Persze, ha a helyzet úgy kívánja. Hosszasan beszélhetnék arról, hogy a mostani helyzet miért is kívánja úgy, hogy kioltsam egy ember életét. Egy rossz ember életét. Tudjátok a miértet, vagyis érzitek. Ahogy én is. Mégis képtelen vagyok rá...
Remeg a kezem, ahogy a fegyvert egyenesen Domenico homlokának szegezem. Bár lehet, hogy kívülről úgy tűnik, biztos vagyok a dolgomban, pedig kicsit sem. Pánikolok. Nem gondoltam át ezt a tervet. Én nem vagyok képes ilyesmire. Nem tudom meghúzni a ravaszt, bármennyire is szeretném egy golyóval meghálálni az eddigieket. A gyilkosokban talán ez ösztönösen működik, bennem viszont cseppet sem. Pedig lezárhatnám, amit le kell. Pontot tehetnék legalább ennek a rémtörténetnek a végére. De, ami a legfontosabb: nem esne baja senkinek sem azok közül, akiket szeretek...
- Hazug ribanc... - kiáltott fel az olasz. Hozzám képest fényévekkel nyugodtabb volt, pedig az ő fejéhez szegeztek pisztolyt. - Na mi lesz, meghúzod? Gyerünk, tedd meg... - manipulációból jeles. Széles, galád mosollyal próbálta megfertőzni a gondolataimat. El akarta hitetni velem, amit már magamtól is tudtam: képtelen vagyok erre.
- Magával ellentétben, én nem vagyok gyilkos. Csak azt akarom, hogy hagyjon békén, a családomat és engem... Takarodjon az életünkből... - igyekeztem átvenni Domenico magabiztosságát, és megálljt parancsolni a pániknak. Ha most nem, hát mikor legyek erős?!
- Cserében megkíméled az életem? - kacaja az egész szobát bezengte. Komplett idiótának éreztem magam, ahogy viccet csinál belőlem. Egyértelmű volt, hogy fikarcnyit sem vesz komolyan. - Ha sokáig tökölsz még, megunom, és a te fejedbe eresztem a golyót... - ahogy elhagyták a szavak a száját, lassan megindult felém. A mozdulataiban semmi fenyegető nem volt, ellenben az elhangzottak nem kecsegtettek túl sok jót. Legalábbis számomra.
- Ne mozduljon Domenico, mert istenemre esküszöm, hogy meghúzom a ravaszt! - önkéntelen hátráltam a mozdulataira. A szavaim nem függtek össze a tetteimmel, s bármennyire sürgettem az agyam, hogy szedje össze magát, úgy tűnik a félelem nevű démon erősebben dolgozott bennem, mint a bátorság. Viszont, ha nem kapom össze magam, könnyen lehet, hogy tényleg én kapom az olasznak szánt golyót.
- Ugyan, nem tudod megtenni... Gyenge vagy... - suttogása visszhangzott a fejemben. Az elmém tele volt a hazugságával, a józan észnek nyoma sem maradt. - De ne aggódj, majd én megteszem... A pasid kapja az elsőt, a húgod a másodikat, és hogy lásd, mennyire jólelkű vagyok: a harmadikat és a negyediket eloszthatod a barátaid között... - a magasba tartott kezeit leengedte. Az arcára volt írva, hogy már most győztesnek érezi magát.
Meglehet, pont ez hiányzott ahhoz, hogy tisztán lássak, hogy tudatosuljon, mit is kell tennem, és ez talán nem is olyan rossz dolog. Még akkor sem, ha a testem minden porcikája tiltakozott az agyam parancsa ellen. Még akkor sem, ha rácsok mögött, egy olasz sitten kell leélnem a hátralevő életemet. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy egyik pillanatról a másikra, hirtelen a ravasz meghúzása tűnt a jó ötletnek. Ahogy láttam az önelégült képét, ahogy az ördögi mosoly elszélesedik az arcán, ahogy a szemei csillognak az önhittségtől. Nem utolsósorban pedig, amit a szeretteimmel tervezett, feltette az i-re a pontot.
- Utolsó lehetőség Domenico... Vagy kussban visszaül a kanapéra, és megteszi azt a szívességet, hogy nem koszolom össze a maga vérével ezt a gyönyörű szobát, vagy ha nagyon szeretné, a két szeme közé is lőhetek, de úgy hallottam, hogy az nagyon tud fájni... Bár, maga már olyat nem érezne - ez az, Millie! Így kellett volna kezdenem. Úgy tűnik, hogy új erőre kaptam. Már csak tettekkel kellett bizonyítanom mindezt.
