A hotel bejáratánál természetesen vártak már Sebastian öltönyös kutyái. Nem tudom, ha én dollármilliárdos lennék, biztosan nem szórnám a pénzem feleslegesen üres agyú izomkolosszusokra. Még csak meg sem dolgoznak a pénzükért rendesen. Ha rajtuk múlott volna, már rég Frankfurt felé tartanék 12 000 méter magasban.
Még ki sem szálltam a kocsiból, de már az egyik a füléhez nyúlva magyarázott, miközben engem vizslatott. Tudtam, hogy épp Sebastiannak adja le a drótot...
- Köszönöm a fuvart, Domenico! Mivel tartozom? - tettem fel félve a kérdést, remélve, hogy egy semmivel lerendezzük a dolgot.
- Egy mosollyal! - felelte nyájasan. Akaratlanul is felfelé görbült a szám.
- Lekötelezett, még egyszer köszönök mindent! Azt is, hogy nem rabolt el! - mondtam, és már csuktam is be magam után a kiskocsi ajtaját.
- Élvezze Itáliát, signora! Különben meg, ezt a mosolyt én mindenkinek mutogatnám a helyében! - kiabálta utánam a sofőröm, aztán egy kedélyes intéssel elköszöntünk egymástól. Kedves fickó...
Nem szívesen, de elindultam a Hilton üvegajtós bejáratához. Tudtam, mi vár rám. Más helyzetben azonnal sarkon fordultam volna, de úgy tűnt, másképp nem beszélhetek Hazellel és Cole-lal.
- Miss Brown! - szólított meg a kopasz fószer. - Mr. Miller szeretne Önnel beszélni - és már nyújtott is felém egy telefont.
- Mr. Millernek üzenem, hogy a továbbiakban legyen kedves, és hagyjon békén! Nincs miről beszélnünk egymással! Másrészt pedig arra sincs szükségem, hogy maguk pesztráljanak, úgyhogy nyugodtan leléphetnek... - rohadtul elegem volt, hogy Sebastian még így is képes figyelni, hogy egy másik földrészen tartózkodik. Úgy tűnik, nem fogalmaztam elég egyértelműen számára...Pszichopata, beteg állat.
- Nagyon sajnálom, hölgyem, de Mr. Miller egyértelmű utasítást adott. Küld Önért egy repülőgépet, ami visszaviszi New Yorkba. Meg kell kérnem, hogy jöjjön velünk...- és már tessékelt is volna be egy lesötétített, fekete autóba.
- Idefigyeljenek! Semmi közöm a főnökükhöz, nem fog kedve szerint rángatni... Akkor és oda megyek, ahová én akarok. Ja, és maguk is tűnjenek el a picsába! - ellentmondást nem tűrve törtem át közöttük. Csak a cél lebegett a szemem előtt.
Kész agyrém, hogy Sebastian még mindig irányítani akar. Azt hittem, elég világosan fogalmaztam a telefonban, de úgy látszik, hogy mégsem... Viszont most el kellett hessegetnem a fejemből a kontrollmániás férfit, Hazelre kellett koncentrálnom!
A szálloda óriási aulájában forgolódtam az aranyozott csillárok alatt. Mindenhol a barátnőmet kerestem, de egyetlen ismerős arc sem tűnt fel a tömegben. Megnéztem az étteremben, hátha reggeliznek, felszaladtam a szobájukhoz, de semmi. Mintha felszívódtak volna. A recepción a kis hölgy sem tudott segíteni, ugyanis nem hogy Hazel és Cole, de még én sem szerepeltem a vendégek listáján. Sőt, Sebastian Miller sem...
Már kezdtem feladni, amikor a táskám alján megcsörrent a mobilom. Szélsebesen nyúltam érte, remélve, hogy a barátnőm vár a vonal túlsó végén. Helyette azonban Lisa várta, hogy felvegyem a telefont.
- Szia! Minden rendben? Épségben kiértél a reptérre? - érdeklődtem levegő után kapkodva. A tüdőm még mindig nem volt 100%-os, és a több száz négyzetméteres hotel átkutatása futva, nem tett neki túl jót.
- Igen, itt vagyok! Már be is csekkoltam, 1 óra múlva indul a gépem! Beszéltem a nagyival is, jön majd ki elém - Lisa csak úgy hadart. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem minden szavát. Nyilván feldúlt volt, ami teljesen érthető, de reméltem, hogy egy kicsit le tudott csillapodni.
